Teil 17

- Még mindig ez a zsarolós ostobaság a terved? – csóválta fejét, miután elmeséltem a hétvégém fontosabb eseményeit.
- Igen – bólintottam suttogva.
- Azt hittem legalább Fabian le tud beszélni erről a borzalmas tervről – hitetlenkedett. – Hiszen ő rendőr… ráadásul fülig szerelmes. Azt hinné az ember, van egy kis ráhatása feletted.
- Fabian megpróbált lebeszélni róla, de végül beleegyezett, hogy úgy tegyen, mint aki nem tud az egészről – tájékoztattam. – Szerinte is ostobaság, de egyikünk se akart veszekedni, szóval az okos enged, szamár szenved elvet követve, beadta a derekát – meséltem. Tudom, hogy Fabian tényleg nagyon ellene van ennek a dolognak, de engem mégis megpróbált előrébb helyezni, amiért büszke és hálás vagyok.
- És mikor akarod véghezvinni? – Lenanak is majd felállt a szőr a hátán, és most, hogy tudom, tényleg meg fogom csinálni, én is kezdtem libabőrös lenni. Oliver már szerencsére ismét levegőként kezelt a folyosón, mire nekem oda kell mennem és megfenyegetnem. Hát, ha eddig nem voltam a bögyében, ezután biztosan leszek.
- Ma délután – nyeltem nagyot. Kicsit közelebbi ez az időpont, mint ahogy normális esetben kellene lennie.
- Jaj, Hanna – mélyet sóhajtott, majd úgy döntött, figyelmét inkább az unalmas tanórának szenteli. Tudtam, hogy most haragszik rám, de továbbra is úgy éreztem, ez a legjobb, amit tehetek, és véghez kell vinnem.
Éppen ezért az utolsó szünetben megkerestem Olivert és megálltam előtte. Kíváncsian, ugyanakkor lekezelően pillantott felém.
- Miben segíthetek? – szólalt meg gunyoros hangon.
- Szerintem inkább én segíthetek neked – megfeszítette arcizmait. Fogalma sem volt, mi járatban vagyok itt. – Suli után, a kávézóban találkozzunk. Hidd el, fontos neked, amit mutatni akarok! – anélkül, hogy válaszolt volna, magára hagytam. Úgy éreztem, ha ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően viselkedem vele, akkor felkeltem a figyelmét annyira, hogy eljöjjön.
Türelmetlenül ültem végig az utolsó órát. Alig bírtam egyhelyben megmaradni. Menni akartam, hogy túlessek az egészen és végül elújságolhassam Fabiannak, hogy jól ment és végre nem kell rettegnem, hogy mikor sújt le ránk.
A csengő megszólalása után, felkaptam táskámat, majd elköszöntem Lenatól, aki szúrós, mogorva pillantással meredt rám. Utálta ezt az egészet, talán még nálam is jobban. De biztos voltam benne, hogy Fabian utálja a legjobban a tervemet. Hiszen neki ütközik ez a hivatásával is.
Beszálltam az autómba és a kávézóhoz hajtottam. Legszívesebben vettem volna két kávét és az egyiket elvittem volna az én drága nyomozómnak, ehelyett azonban csak kértem egy capuccinót, leültem egy kinti asztalhoz és vártam. Reméltem, Oliver hamar befut és gyorsan lezavarhatjuk, ezt a cseppet sem kedvesnek ígérkező beszélgetést.
Megittam az italomat, majd a pohár szélén húztam végig mutatóujjamat, ezzel folyamatos, körkörös mozdulatokat leírva. Legalább tíz percig csinálhattam, mikor végre Herr Hoffer lerogyott elém. Lazának és menőnek tűnt, ahogy mindenalkalommal, ráadásul sikerült magával hoznia a semmivel sem törődő kisugárzását.
- Szia – pillantottam rá. Elhatároztam, hogy magabiztos és határozott leszek végig. Nem hagyom magam megtörni.
- Hello – vetette oda. – Mondd, miért hívtál ide!
- Van egy felvételem rólad – nyúltam telefonomért, majd kikerestem az ominózus videót. – Eszerint nem csak velem voltál erőszakos – emlékeztettem, miközben végignézte a videót. Megfeszült, és jól látszott, hogy kezd feszültté válni. – Ez a lány most éppen mivel érdemelte ki?
- Semmi közöd hozzá – mordult rám. – Ehhez az egészhez nincs! Követsz engem?
- Nem – vesztettem kicsit a magabiztosságomból. Nem szeretném, ha hirtelen előjönne szörny énje és megtámadna. – De nem engedhetem, hogy másokat is bánts.
- Tényleg? Ezt a nyomi zsarudtól tanultad? – küldött felém egy gúnyos mosolyt.
- Nem, nem tanultam tőle semmit – csattantam fel. Legalábbis nem ilyesmit. – Azt akarom, hogy hagyd békén a szeretteimet és engem is felejts el. Mintha sose találkoztunk volna – ismertettem vele szándékaimat. – Különben ez a videó kikerül a világ elé!
- Honnan tudjam, hogy nincs már rég a Koeniged zsebében? Hmm? – Be kellett látnom, hogy igaza van. Azért csak úgy nem bízhat bennem, miközben a barátom egy rendőr.
- Ő nem tud erről a videóról – hazudtam. Nem nagyon hitte el. – Gondolod, hogy engedné, hogy ezt tegyem? Hogy megzsaroljalak? – nevettem kínomban. – Szerinted komolyan engedné, hogy egyedül legyek veled bárhol is?
- Engem ez nem érdekel – fonta össze karjait mellkasa előtt. – Tudod, elég bizalmatlan vagyok azokkal, akik egyszer elárultak. És ezen a zsarolásod sem segít, bár bevallom megleptél vele.
- Mire akarsz kilyukadni? – Miért érzem, hogy valami rosszhoz fogunk érkezni? Miért?
- Bizonyítanod kell, hogy bízhatok benned. Hiszen te sem gondolhatod komolyan, hogy elhiszem, hogy se egy walkie-talkie nincs nálad, se a pasid nem figyel minket a távolból... – Mikor fordult meg ez a beszélgetés úgy, hogy nála legyen az irányítás?
- Hogyan bizonyíthatnám? – kérdeztem félve. Istenem, bárcsak soha ne tettem volna!
- Feküdj le velem! – Felpattantam, és az autóm felé indultam.
- Totál idióta vagy! – vetettem oda. – Soha, de soha nem feküdnék le veled! – sziszegtem.
- A bátyád nem lesz túl boldog, hogy csak úgy halálra bocsájtod – csóválta fejét. Hogy jött ide a bátyám? Miről beszél ez a bolond?
- Mi a fenéről hadoválsz? – tártam szét karjaimat értetlenül.
- Komolyan azt hitted, hogy eljövök anélkül, hogy biztosítanám magam? – Elővette mobiltelefonját, kikeresett egy képet, majd felém mutatta a készüléket. Bene volt rajta, amint egy sötét szobában, megkötözve kucorgott egy széken. Még az edzőmeze volt rajta.
- Mit akarsz tőlem? – megráztam a fejem. Ez nem lehet a valóság. Nem bánthatják a testvéremet! Nem, és nem!
- Már mondtam – Visszacsúsztatta zsebébe a készüléket, majd összefonta karjait mellkasa előtt és győzelemittasan tekintett felém.
- Felejtsd el! Nem fekszem le veled. Találj ki valami mást! – könyörögtem, letörölve a kibuggyanó könnycseppeket.
- Nekem nem kell más. De, ha te nem akarod… Nos, a bátyád nem lesz túl boldog, de hát ez van… - Muszáj volt mérlegelnem. Mindennél jobban undorodtam attól, hogy akárcsak hozzám érjen ez a féreg, de nála van a testvérem, akit mindenkinél jobban szeretek. Meg kell mentem őt, még akkor is, ha ennek ilyen gusztustalan ára van.
Fabian most biztosan fejbe kólintana, de talán még maga Bene is, de most egyikük sincs itt. Egyikük pedig, az én hibámból. Segítenem kell neki.
- Rendben – suttogtam alig hallhatóan ezt az egyetlen szót, mely egész sorsomról döntött.
Felállt helyéről, majd megragadta a karom és maga után húzott. Nem tudom, honnan tudta, hogy autóval jöttem, mert nem közvetlenül a kávézó előtt parkoltam, mindenesetre elráncigált odáig, majd miután beszálltunk utasítgatott, hogy egészen pontosan merre is menjek.
A város külső szegletébe irányított, ahol az egyik lakóház hátsó parkolójába parkoltatott le velem. Nem értettem, miért nem az elsőbe megyünk, az a megszokott, de valójában nem bántam. Nem szeretném, ha valaki felismerné a kocsimat.
Kiugrott az anyósülésről, én pedig szótlanul követtem. Túl akartam lenni ezen az egész borzalmon. Haza akartam menni és megölelni a testvérem, majd hozzábújni Fabianhoz. De minden bizonyára mérges lesz, ha megtudja mibe is egyeztem bele.

Teil 16

Félretette a laptopot, majd karórájára pillantott. - Lassan el kell indulnunk. Szeretnélek időben hazavinni.
- Nem akarok menni. Jó itt! – nyöszörögtem.
- Tudom, de holnap iskola – Utálom, mikor erre emlékeztetnek a felnőttek. Ez az egyetlen, amire nem tudok kifogást hozni. A suli, az suli.
- Rendben – egy nagy sóhaj után kibontakoztam öleléséből és felálltam, hogy összeszedjem magam. Összepakolt utánunk a nappaliban, majd ő is felhúzta cipőjét.
Miután letipegtem a lépcsőkön, beültünk a kocsiba és elindultunk Haltern am See felé. Az utak fényeit csodáltam, miközben visszapörgettem agyamban az esténk eseményeit. Örülök, hogy hajlandó volt, így megnyílni felém Matthiassal kapcsolatban. Tényleg sokat jelent nekem, hogy mesélt a testvéréről, akit sajnos én már sohasem ismerhetek meg. Pedig úgy tűnik, nagyon hasonlíthattak egymásra.
Belegondoltam, mi lenne, ha én is átélném ugyanazt, amit ő. Nekem ugyan két bátyám van, de belehalnék, ha bármelyiküket is elveszíteném. Lehet, hogy olykor viszálykodunk, vagy, hogy kevesebbet találkozunk, mint azt valójában tehetnénk, de ők fontos részei az életemnek.
Öt perccel a kijelölt tíz órai határidő előtt parkolt le a házunk előtt. Kioldottam a biztonsági övet, majd felé fordultam.
- Tényleg köszönöm az estét. Nagyon jól éreztem magam – végig a szemkontaktust kerestem vele. Imádom a pillantását, mely szinte perzsel.
- Én is – széles mosoly terült el az arcán, mikor közelebb hajolt és egy csókkal jutalmazott.
- Holnap találkozunk? – muszáj volt a lényegre térnem. Alig pár percem van még, és ez olyasmi, amire meg kell tudnom a választ még mielőtt nyugovóra térek.
- Egésznap dolgozom – fintorgott. – De majd mindenképpen felhívlak – ígérte meg.
- Helyes – elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam egy hosszú, mézédes csókra. – Jó éjt!
- Jó éjt! – simított végig utoljára arcomon, mielőtt magára hagytam. Bosszantott, hogy holnap nem fogom látni, de ezzel jár, ha az ember, már dolgozik és ezt meg kell értenem. Így legalább lesz egy kis szabadidőm és talán lerendezhetném a beszélgetést Oliverrel a videóról. Minél előbb túlesünk rajta, annál jobb!
Elégedett mosollyal az arcomon rúgtam le lábamról a cipőket, majd indultam el szobám felé. Egy ilyen szép este után, semmire se vágyik jobban az ember, mint egy kiadós alvásra. Lehúztam a ruhám cipzárját és hagytam a földre zuhanni. Kiléptem belőle, majd a szekrényből előhalászott pólómba bújtam. A ruhát a szék támlájára simítottam, majd melléakasztottam a táskámat is. Holnap majd kicsit korábban kelek és összepakolok, de most túl boldog és túl fáradt vagyok már ehhez.
Kikapkodtam az ágyneműmet az ágyneműtartóból, majd az ágyra igazítottam őket. Belebújtam a papucsomba, és a fürdőszobába mentem, ahol gyorsan megmostam a fogaimat. Hallottam, valami kis zajt a szobámból, de úgy döntöttem, még előbb teszek egy kis kitérőt a konyhába és iszok egy pohár vizet. A zaj forrása úgy sem tud elszaladni, remélhetőleg.
Miután lenyeltem az utolsó kortyot, öntöttem a Schalke címerrel ellátott pohárba még egy adagot, majd a szobámba csoszogtam. A magas sarkú teljesen feltörte a lábam, jól tükrözte, hogy nem igazán része a mindennapjaimnak. Szerencsére vérezni nem kezdett el.
Az éjjeliszekrényre csúsztattam a poharam, majd körbenéztem. Minden a helyén volt, ahogy öt perccel ezelőtt hagytam. Körbefordultam tengelyem körül még egyszer, hátha meglelem a zaj forrását, de csakis a mobiltelefonom jutott eszembe. A táskához léptem és előkerestem az apró készüléket. Nem kellett csalódnom, SMS-em érkezett, tehát ennek adott jelet az imént. Amint feloldottam a billentyűzárat megpillantottam a feladót és szívem máris hevesebben kezdett verni. Fabian írt nekem!
Ebben a percben értem haza, de nagy a csend nélküled. Tényleg jól éreztem magam. Holnap légy jó, majd hívlak. Jó éjt! Fabi

Mosolyogva szorítottam szívemhez a telefont. Annyira édes! Képes ezért írni egy üzenetet! Hihetetlen egy srác. Egyszerűen elbűvölő és… azt hiszem, tényleg belezúgtam.
Én is jól éreztem magam. Várom a hívásod! Jó éjt, nyomozóúr! :) Hanna
Elküldtem az üzenetet, majd a szekrényre csúsztattam a telefont és bebújtam az ágyamba. Éreztem, hogy magával ránt a fáradtság, és alig pár perc múlva, sikerült álomba is szenderülnöm.

Reggel zombi módban végeztem a szokásos tevékenységeimet. Agyilag még mindig Álomvilágban jártam, míg testem már felöltözött, beágyazott és kipakolt a tegnap esti kistáskából is. Hosszú nap lesz a mai, és már most a végét várom. Valahogy így vagyok ezekkel a bizonyos hétköznapokkal. A legszebb pillanat bennük, mikor este fáradtan álomra hajthatom a fejem. Most azonban vígasztalt, hogy lesz mit elmesélnem barátnőmnek. A tegnap este mindenképpen megérdemli, hogy ejtsünk róla pár szót.
- Jó reggelt! – anyán meg se látszott a korai kelés. Kipihent volt és mosolygós.
- Neked is – ásítottam egy újabbat. Alig háromnegyed óra alatt, ez a tízedik. – Van müzli?
- A szekrényben – biccentett a felső konyhaszekrény irányába. Elővettem kedvenc tálamat, öntöttem bele egy kis tejet, majd levettem a polcról a csokoládés müzlit és beleborítottam. Automatikus, szinte már begyakorolt mozdulatokkal kanalaztam a számba az ételt, miközben tekintetem a semmibe révedt. – Milyen volt a tegnap este? – anyám hangja rántott vissza a valóságba. Megráztam a fejem, majd egy mindent elmondó mosollyal felé fordultam.
- Nagyon jó volt. Fabian igazán remek fiú – próbáltam közömbös maradni, de szívem majd kiugrott bordáim alól. – Vacsorázni vitt a Heiner’s-be, utána pedig a lakásán beszélgettünk, meg sütit ettünk – meséltem el esti programsorozatunkat. Persze azért a csókcsatát inkább megtartottam magamnak.
- Rendes srácnak tűnik – csatlakozott apám is, miközben belépett a konyhába.
- Az elejétől fogva az volt… - dünnyögtem orrom alatt, majd lenyeltem az utolsó falatot is és a tálat a mosogatóba csúsztattam. Anyuval szívesen beszélgettem Fabianról és a kapcsolatunkról, de apuval kapcsolatban még nem éreztem ezt helyesnek. Ő egyébként is olyan ellenségeskedő, ha a fiúkról beszélek, de így, hogy Fabival van ez a kis ’’múltuk”, még jobban azzá vált.
- Ma is találkoztok? – pillantott felém.
- Dolgozik, szóval nem hiszem. De most mennem kell – pillantottam a faliórára. – Kocsival megyek –tájékoztattam őket, majd vállamra kaptam az iskolatáskát. Kezembe vettem a slusszkulcsot, a mobilom és a lakáskulcsom, majd elindultam. Jó érzés volt újra a volán mögött ülni, ez olyan volt számomra, mint egy kis relaxáció.
Lena már a bejárat előtt várt, ő is akkortájt érkezhetett. Melléléptem, majd együtt megkerestük a termet, ahol az első óránk lesz.

Teil 15

Miután kifizettük a számlát, elindultunk az autóhoz, mielőtt beszálltunk volna még közelebb húzott magához, hogy hosszan megcsókoljon.
- Merre tovább? – simított végig arcomon. Megrántottam a vállam, majd összébb húztam magamon az apró dzsekit. Számítottam arra, hogy fázni fogok, na de azért nem ennyire.
- Szívesen sétálnék, de jelenleg egy kínzóeszköznek minősíthető cipellő van a lábamon, és elég hűvös is van, szóval valami zárt, meleg helyre menjünk – kérleltem. Kinyitotta a kocsiajtót, hogy beszálljak, majd miután beült mellém, bekapcsolta a fűtést.
- Hmm… - hajába túrt, miközben elgondolkodott. Még összeborzolva is tökéletesen néztek ki tincsei. – Mit szólnál, ha felmennénk hozzám?
- Jól hangzik – bólintottam mosolyogva. – De azért veszünk valami édességet, ugye? – pislogtam rá szégyenlősen.
- Igen – nevetett fel. – Imádom, hogy ilyen édesszájú vagy.
- Mondj olyat, aki nem szereti az édességet – pillantottam rá határozottan. Bár egyik osztálytársamról úgy tudom, nem szereti a csokoládét, csak a többi édességet, ezt nem egészen akartam elfogadni. Hogy lehet nem szeretni azokat a csodálatos ízeket és azt a rengeteg endorfint, mely boldogabbá varázsolja pillanatainkat?
- Nem tudok olyat – rázta fejét, miközben széles mosolyt küldött felém. Visszafordult az út irányába. Tökéletes lehetőségem nyílt újra végigmérni, míg ő célirányosan meredt az útra. Izmai és öltözéke egyaránt hozzájárultak magabiztos tartásához, ám igazán tökéletessé, mégis arca teszi az összképet. Imádom a szája sarkában megbújó mosolyt, a gyönyörű szemeit, és mikor homlokán két apró tincs elveszti a hajzselé által beállított tartását, és homlokára simul.
Hirtelen rántott vissza a valóságba, mikor leparkolt ugyanazon cukrászda előtt, ahol tegnap is voltunk. Magán vállalkozás, így meglepetten nyugtáztam, hogy még ilyen késői órákban is nyitva tartanak.
- Gyorsan beszaladok – legyintett, mikor az övet igyekeztem kikapcsolni. – A szokásos sütit kéred?
- Nem, most inkább valami mást – megpróbáltam a lehető legelbűvölőbben mosolyogni rá, hogy eltakarjam zavaromat. Annyira belemerültem a külseje tanulmányozásába, hogy fogalmam sincs, mit is ennék most szívesen.
- Mit? – kíváncsian méregetett.
- Lepj meg! – aprót rántottam vállamon, mire szemei elkerekedtek. Nem ismertük még annyira jól egymást, hogy tudjuk melyikünk mit, és hogyan szeret, de valahol mindig el kell kezdeni, és én úgy döntöttem, itt az ideje.
- Rendben – bólintott, miután rájött, tényleg nem fogok egyetlen süteményt sem megnevezni. – Sietek – biztatóan rámosolyogtam, majd a rádióhoz nyúltam és kerestem egy csatornát, melyen lágy, kellemes zene szólt. Hátradőltem az ülésben és szemmel kísértem párom útját.
Alig pár perc múlva tért vissza egy gondosan becsomagolt kis csomaggal, mosolyogva, fejét rázva.
- Mi történt? – szinte letámadtam túlcsorduló kíváncsiságommal, mikor beszállt az autóba. Átnyújtotta a süteményeket, én pedig gondosan ölembe helyeztem, míg becsatolta az övét.
- Csak Jutta – kuncogott továbbra is.
- Mit mondott? – kíváncsiskodtam tovább.
- Hogy elhiszi, hogy odáig vagyok azért a csinos kislányért, akivel tegnap látott, de, ha így haladok, pocakot növesztek és azzal veszélybe sodrom magam a munka terén – beindította az autót, én pedig nem hittem a fülemnek. Mintha rossz hatással lennék rá... De tény, hogy kedves Juttától az aggódása.
- Nem engedem – mosolyogtam rá biztatóan.
- Reménykedtem benne – kuncogott, miközben leparkolt lakása előtt. – Egyébként frankfurti koszorút választottam. Csak rápillantottam és megkívántam. Remélem, szereted – fordult felém, miközben kiszálltam az autóból, kezemben a finomságokkal.
- Ribizlis vagy meggyes? – táskámat a vállamra kaptam, majd szabad kezemet felé nyújtottam.
- Meggyes, azt hiszem – összekulcsolta ujjainkat, miközben lakásához tartottunk.
- Imádom – szívdöglesztő mosollyal nyugtázta, hogy sikerült örömet okozni ezzel az aprósággal, majd egy apró puszi után, kinyitotta lakása ajtaját.

- Otthon érezhetem magam? – szóltam ki a konyhából, míg a nappaliban válogatott a zenei CD-k között.
- Természetesen – biztosra vettem, hogy mosolyog közben. Méghozzá azzal a láb remegtető, csábos mosolyával, melyet annyira imádok.
Kivettem két tányért a konyhaszekrényből, majd kerestem két süteményes villát is, és melléjük raktam, miután kibontottam a süteményt a csomagolásból.
- Kész is – sétáltam be barátomhoz a nappaliba. Kellemes raggie zene szólt a házimoziból.
- Jó lesz ez a CD? – mosolygott rám, miközben a CD gyűjtőt az asztalra csúsztatta.
- Igen, nekem megfelel – bólintottam. Nem az én műfajom ugyan, de annyira nem zárkózom el tőle. – Gyere, együnk! – kezénél fogva húztam le magam mellé, ahol szorosan mellé kucorodtam. Minden pillanatot ki akartam élvezni, amit a közelében tölthetek.
- Köszönöm, hogy vettél nekem sütit – mosolyogtam rá. – Sőt, az egész vacsoráért nagyon hálás vagyok – megemeltem bal kezem, és végigsimítottam arcán.
- Nagyon szívesen – mosolygott rám. Ajkai teljesen fehérek voltak a porcukortól. Az asztalra csúsztattam a tányéromat, majd térdre emelkedtem, hogy lecsókoljam ajkairól a sütemény maradványait. Ölébe húzott és hosszan viszonozta csókomat. Teljesen ellazultunk, és hosszú perceket áldoztunk arra, hogy megízleljük egymás ajkait.

- Mesélsz még nekem a bátyádról? – fészkeltem be magam ölelő karjai közé. Mélyet lélegzett, míg végül megszólalt.
- Mit szeretnél tudni? – mosolygott.
- Hát… amit szívesen elmesélsz – simogattam kézfejét. – Tudom, hogy kényes téma, de azt mondtad, tetszik, hogy nem zárkózom el tőle – emlékeztettem.
- Igen, mert tetszik is – bólintott. – Várj, hozok hozzá néhány képet – lehelt egy apró puszit a halántékomra, majd kimászott alólam és a laptopjáért indul. Alig pár pillanattal később, már újra mögöttem ült. Hátulról átkarolt, miközben ölembe helyezte a már bekapcsolt készüléket. Nem kellett sokat várni, hogy a gép betöltsön, így hamar kikereste a megfelelő képeket. – Beszkenneltem párat, mert így könnyebb tárolni – vallotta be. Számomra teljesen érthetetlen rendszer szerint kattintott néhány képre, míg végül megállapodott az egyiken. – Felismersz? – mosolyodott el.
- Ez a kis tökmag! – mutattam a kisfiúra, aki szinte elveszett az óriási fotelban. Fejébe egy háromszor nagyobb méretű baseball sapkát nyomtak.
- Igen – bólintott. – Ő pedig Matthias – intett a másik apróság felé. Látszott, hogy pár évvel idősebb a baseballsapkás csöppségnél, mégis szinte teljesen hasonlítottak. Mintha Fabi egy pár évvel későbbi képét vágták volna a fotó másikfelére. – Apuval meccset néztünk a tévében. Akkoriban minden hétvégén ez volt a divat, mert apukám nagyon fanatikus drukker – nevetett.
- Alig várom, hogy megismerjem – mosolyogtam rá. Szabad kezével megszorította enyémet, majd a következő képre kattintott. Szinte azonnal kitört belőlem a nevetés. Fabi kissé megnőtt haját édesanyja felcsatolta, így az apró kisfiú minden erejével duzzogni kezdett. Nem tetszett neki a lányos stílus.
- Ez nagyon aranyos – kacagtam tovább.
- Ja, persze – forgatta szemeit. – Anya mindig szeretett volna egy kislányt, és nagyon élvezte, hogy gyerekként egyszer félhosszúra növesztettem a hajam – elképzeltem, ahogy az apró kisfiú, félhosszú, szőkésbarna hajjal szaladgál a kertben, miközben testvérével és édesapjával rugdossák a focilabdát, mely talán még a fejénél is nagyobb. Talán egyszer nekünk is lesz egy ilyen kisbabánk. De persze, az is lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, mit fog hozni a jövő, de jelenleg abban bízok, hogy velem marad majd, bármi is történjék.
Hátradőltem, így teljesen mellkasának feszülhettem, miközben mutatott még pár gyerekkori, majd kamaszkori képet.
- Ő ki? – éppen az utolsó közös képeit mutatta testvérével, mikor megpillantottam azt a gyönyörű lányt. Hosszú, sötét barna haja és nagyon szép arca volt. Az alakjáról pedig ne is beszéljünk…
- Az exem – megfeszült mögöttem. Kicsit frusztrálónak találhatta a helyzetet.
- Értem – Kissé megrémültem, belegondolva, hogy az a lány milyen szép. Ellene nem hiszem, hogy versenyezhetnék… De elhagyta Fabiant és remélhetőleg nem is kell vele többé számolnom.
- Már régen volt – csókolt a nyakamba, majd a következő képre ugrott. – Ez az utolsó képünk Matthiasról. Két nappal a halála előtt készült, egy közös barátunk születésnapján – letörölt egy kibuggyanó könnycseppet arcáról, majd kilépett a képekből, és lecsukta a laptopot.
- Sajnálom, hogy előhozakodtam ezzel - fordultam szembe vele.
- Nem baj, Kicsim – simított végig az arcomon. – Örülök neki, tényleg – felelte őszintén, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.

Ismét egy díj

Köszönöm a díjat Eninek! :)

Szabályok :

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a képet, majd válaszolj a kérdésekre!

3. Tegyél fel 5 kérdést!

4. Küldd tovább 5 embernek!

Eni kérdései: 

1. Mi az, amit mindenképpen el szeretnél érni az életedben? Mi motivál?
Sportújságíró lenni egy másik országban. Meginterjúvolni azokat a sportolókat, akik a példaképeim.
Mi motivál? Nos, ezt nehéz lenne tökéletesen kifejteni. Motivál az, hogy tudom, talán ez lehet a boldogság kulcsa és motivál az is, ahogyan láthatom kedvenc sportolóimat, ahogy szívüket-lelküket beleadva, majd' megszakadnak álmaikért. Ha ők képesek rá, az azt jelenti, hogy én is. 

2. Ha lenne egy időgéped, hova utaznál el szívesen? Ez lehet egy régebbi kor, jövő, vagy csak a saját életed valamelyik pontja. Miért?
Szerintem meglátogatnám az 1848/49-es szabadságharc idejét, mert szimpatikusak voltak a márciusi ifjak, és talán belepillantanék az ősemberek idejébe is, hogy meglássam, milyen lehetett nekik. Ezen kívül persze belenéznék a saját jövőmbe, hogy tudjam, vajon érdemes-e keresztülmenni mindazon, melyen valóban átmegyek. 

3. Mit tennél, amikor eljön a világ vége és tudnád, hogy csak egy napod van hátra?
Mindenkinek, aki kicsit is fontos számomra, elmondanám, hogy szeretem. És valószínűleg ez egy bizonyos fiúra is igaz.

4. Mit gondolsz magadról és mennyire befolyásol a környezeted?
Nem vagyok túl jóban önmagammal. Sőt, valójában örök harcban állok saját magammal, de már hosszú évek óta tart, és egészen hozzászoktam ehhez. Eleinte elképesztően nagy behatással bírt rám a környezetem, mára ez csökkent, de még nem múlt el teljesen.

5. Melyik az a szó, amit a magyarban a legszebbnek tartasz? 
A remény szót. 

Az én kérdéseim:
1. Ki ösztönzött az írásra?
2. Mit gondolsz a saját írásaidról?
3. Ha egyetlen dolgot választhatnál ki az életedből, amit magaddal vihetsz egy lakatlan szigetre, mi lenne az?
4. A történeteidben a happy endekre, vagy a drámai fordulatokra alapozol-e inkább? Mit gondolsz, az életben melyiknek van nagyobb szerepe?
5. Mi a kedvenc könyved? Miért?

Akiknek küldeném:
Nixííh, Macy, Kori, Nikíí, Deveczke

we lost you....

"Az élet vereséget szenved a haláltól, de az emlékezés megnyeri csatáját a semmi ellen." (Tzvetan Todorov)

Szerettem volna ma hozni nektek egy részt, de a reggel olvasott hírek igazán sokkoltak. a kedvenc színészem, a Glee sorozat sztárja, Cory Monteith, 31 évesen, nem sokkal tervezett esküvője előtt, életét vesztette egy vancouveri szállodában.
Mélységesen együtt érzek családjával, barátaival, kollégáival, és szerelmével, Lea-val. Őszinte részvétem a számukra! Július 13-án nem csak egy nagyszerű tehetséget, de egy csodálatos embert veszített el a világ, akinek minden vágya az volt, hogy feleségül vegye kedvesét és családot alapítsanak. Bár még nincs meg a halál oka, mindenki egykori gyógyszerfüggőségét nevezi meg, szinte már tényként. Bárhogy is történt, az élet igazságtalan volt. Ennél sokkal több és sokkal jobb életet érdemelt volna!
Szeretném, ha ez a bejegyzést örökké itt maradna és emléket állítana a számára. Emlékszem minden epizódra a Glee-ből. A pillanatokra, mikor érettségi felkészülés ellenére, én esténként visszanéztem régebbi részeket a kedvenc pillanataimért, vagy, hogy csak halljam a fantasztikus hangját...


Minden fan úgy vélekedett, a negyedik évad színvonala csökkent, miután Cory hiányzott az elvonó miatt. Vártuk a nagy visszatérést, a beharangozott 5. évadot. Titokban még arra is gondoltam, amint az új évadot láthatjuk, írok majd egy Corynak és Leanak címzett novellát.
Tényleg, nem tudom elképzelni, mit érezhet most szegény lány. Az én első reakcióm, ahogy Cory kollégájáé és nagy barátjáé, Mark Sallingé is, egyetlen szó volt:

Kérek mindenkit, aki teheti, szavazzon a Teen Choice Awardson a Glee csapatára. Ne azért, hogy nekünk, rajongóknak jó legyen. Hanem, mert ennyit megérdemel a Glee csapata. Ennyit még utoljára, megérdemel Cory is. Köszönöm mindenkinek, aki ezt a posztot végig olvasta. Tudom, nem itt lenne a helye, mégis úgy éreztem, ki kell írnom magamból. Imádkozzunk Leaért és a Monteith családért!

Nyugodj békében, Cory!

"A Glee elveszített egy sztárt, a gleek elveszítették az ő ideáljukat, de Lea elveszítette a szívét." 

új elérhetőség :)

Sziasztok!

A napokban elkészültem a Facebook-os oldalammal, mely célja, hogy egy helyen követhessétek nyomon az összes blogomat, részleteket olvassatok a következő fejezetekből és értesüljetek a legújabb irományaimról. Tehát itt követhetitek nyomon írói világomat! :) Amennyiben szeretnétek csatlakozni, kattintsatok az alábbi képre és lájkoljátok az Imagination is endless oldalt! :)
Előre is köszönöm!

puszi, manó*

Teil 14

-  Szóval, most már megtudhatom hová megyünk? – kíváncsian fürkésztem a tájat. Sajnos a téli évszaknak köszönhetően korán sötétedik, így már csak az utcai lámpák fénye világította meg számomra a környéket.

-  Nem – nevetett fel. – Egészen idáig kibírtad, szóval ez a pár perc már igazán nem jelent semmit – boldog mosollyal pillantott felém, mely nyugtatóhatással bírt. Lepillantottam ruhámra és elgondolkoztam. Hova járnak az emberek ilyen ruhában? Színházba? Vagy valami elegáns, komoly zenei koncertre készülne beültetni? Nos, ha választanom kell, akkor inkább az előbbi. Én értékelem a komoly zenét, ugyanakkor nagyon érzékeny vagyok zenei ízlésemre, melyben inkább az r’n’b áll az első helyen, mintsem Mozart, Beethoven vagy Vivaldi. – Minden rendben? Olyan hallgatag vagy...– hangja visszarántott a valóságba.

-  Igen, persze – biztatóan rámosolyogtam. – Csak gondolkoztam, hogy vajon mi az úti cél – ismertem be.

-  Körülbelül öt perc és megtudod – kacsintott rám. – Addig mesélj valamit – kért. – Hogy telt a napod?

-  Leginkább tanultam, tudod, csak így mehetek el – mosolyogtam rá. Persze, tinédzserként borzalmasak ezek a szabályok, de tudom, hogy később még hasznomra válhat. – Utána pedig készülődtem…  És neked?

-  Nos, én a tegnap esti műszak után átaludtam az egész délelőttöt – felnevetett. Annyira jó látni, hogy ilyen önfeledt és jókedvű, még akkor is, ha a munkájáról beszél. Én is így szeretném majd a későbbiekben. – Utána elvégeztem pár tennivalót, és megnéztem egy filmet, mielőtt összekészültem. Tudod, ez a férfiaknál rövidebb folyamat – finoman oldalba vágtam hecceléséért.

-  Nem is volt olyan sok idő – vágtam be, a még gyermekként megtanult durcáskodást. – Csak másfél, két óra… - suttogtam, mire ismételten felnevetett. Oldalra húzódott az autóval, majd leparkolt. Kikapcsoltam az övem és amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam az autóból. Legnagyobb meglepetésre egyik tippem se jött be.

Mosolyogva pillantottam az ajtó felé felszerelt kiírásra. Fabian a kedvenc éttermembe hozott el, mely a legjobb egész Gelsenkirchenben. 

- Nos? – lépett mellém, miután bezárta az autót. – Jó helyre hoztalak?
- Viccelsz? – pillantottam rá, miközben összefűzte ujjainkat. – A Heiner’s a kedvenc helyem! Ha turista lennék, egészen biztos, hogy itt tölteném az időm nagy részét. - A Heiner’s nem csak étterem, de hotel is, így a turisták egyben ehetnek, és szállhatnak meg. Hazudnék, ha azt mondanám, kevesen élnek a lehetőséggel.
- Örülök, mert szerintem is ez a legjobb hely a városban – apró puszit lehelt homlokomra, miközben beléptünk az ajtón. – Bár Kölnben van egy sokkal jobb étterem, az az én igazi kedvencem – vallotta be. – Egyszer majd elviszlek, ha szeretnéd – ajánlotta fel.
- Csak viccelsz, ugye? Ha finom kajáról van szó, ráadásul veled, akkor nincs ellene kifogásom – felnevetett, majd a fekete-fehér ruhába öltözött férfi felé fordult. A hely szinte zsúfolásig volt, gyakorta kell élni az asztalfoglalás lehetőségével, ha biztos helyet szeretnénk magunknak.
- Fabian Koenig névre foglaltattam egy két személyes asztalt – magyarázta az úrnak. Bólintott, majd a pulthoz sétált, hogy megnézze, melyik asztalt is kapjuk pontosan.
- Kérem, jöjjenek velem! – az étterem átlátszó, üvegablakokkal végigfedett részéhez vezetett, és még a székemet is kihúzta. Végül, miután mindketten elfoglaltuk helyünket, elénk helyezte az étlapokat, megígérve, hogy pár perc múlva visszatér.
- Annyira gyönyörű itt – suttogtam, miközben szétnyitottam az étlapot. Imádom, hogy látni az utcai lámpák fényét, az elhaladó embereket és nyári estéken még a környező táj gyönyörűségét is.
- Lehet. De én tudok valami szebbet, amit nézhetek – simogatta meg arcom mosolyogva.
- Ez aranyos – kuncogtam, majd az étlapra pillantottam. Azonnal kiszúrtam, mi is lenne most jó választás a számomra. Összehajtottam az étlapot és figyeltem, ahogy Fabian átgondolja, mit is enne most legszívesebben.
- Azt hiszem, megvan – túrt hajába, majd összecsukta az étlapot és az enyémre csúsztatta.
- Szuper – mosolyogva a pincérre pillantottam, aki vette a lapot és felénk indult.
- Mit hozhatok? – kérdezte kíváncsian.
- Én egy sonkás-sajtos spätzle-t szeretnék, és egy pohár jeges teát – lejegyzetelte apró noteszébe, majd Fabian felé pillantott.
- Egy lasagne-t kérnék, és egy kólát – a férfi bólintott, majd visszament, hogy intézkedjen ételeink és italaink ügyében.
- Az itteni lasagne nem olyan finom, mint anyué – A múltkor ő is megkóstolhatta anya ízletes ételét, így hamarosan magától is rá fog jönni erre a megállapításra.
- Senki másé nem olyan finom – mosolygott. – Bár a nagymamámé talán felvehetné vele a versenyt – rám kacsintott, majd a megkapott italába kortyolt.
- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Talán. De az tény, hogy a bátyáim bármikor képesek átjönni csak azért, hogy egyenek anyu lasagnejából – felnevetett, majd kézfejemet kezdte simogatni hüvelykujjával.
- Ha már a bátyáidnál tartunk… Kibékültél Bennivel? – pillantott rám kíváncsian. Bevallom, nem számítottam kérdésére, sőt arra sem, hogy Benni egyáltalán szóba kerül az este folyamán.
- Nem, dehogy – tiltakozóan ráztam a fejem, majd a poharamért nyúltam és én is kortyoltam párat. – Nem beszélek vele – jelentettem ki határozottan.
- Szerintem kellene – pillantott rám kérlelően. Jól láthatta, hogy nem csak, hogy meglepnek, de nem is nyerik el tetszésemet szavai, mert folytatta. – Nézd, ő tényleg a te érdekedben próbált cselekedni. A bátyád, és nagyon szeret téged. És te is őt – magyarázta. – Szerintem le kéne ülnöd és tisztáznod vele a helyzetet, de ezúttal nyugodtan.
- Nem, Fabi, nem – tiltakoztam. – Aranyos vagy, hogy így aggódsz értem, és tudom, hogy részben azért teszed, mert tudod milyen elveszíteni egy testvért, de amiket Bene tett és mondott, azokat nem tudom ilyen könnyen megbocsájtani. Azt hiszem, még szükségem van egy kis időre – vallottam be.
- Ahogy érzed – felsóhajtott, majd apró puszit lehelt kézfejemre. – Nem akarom erőltetni, csak szerintem ez lenne a helyes.
- Elhiszem – bólintottam.

Megváltásnak éreztem, mikor a villámról leettem az első falatot. Imádtam, az itteni ételeket, főleg most, hogy a partnerem is kiváló hozzá. És habár nem akartam elrontani a hangulatot, muszáj volt előhozakodnom egy fontos témával.
- Fabi? – tettem villám a tányér szélére.
- Igen, Kicsim? – pillantott fel. Melengette szívemet a becézés, de nem akartam ellágyulni, egy ilyen komoly témában.
- Gondolkoztál a videóval kapcsolatban? – határozottan bólintott. – És, hogy döntöttél?
- Nézd, rendőr vagyok, felesküdtem a jogszabályok betartására, és tapasztalataim alapján is helyesnek vélem, hogy menj vele a rendőrségre, de… - mélyet sóhajtott. – megértem, hogy nem akarsz rettegni életed végéig.
- Kérlek Fabian, tégy úgy, mintha nem tudnál róla – suttogtam. – Engedd, hogy elintézzem a dolgot – nem nézett rám, nem akarta megadni magát.
- Johanna, én megvédhetlek! – próbált hatni a józan eszemre, de én már eldöntöttem, mit fogok tenni.
- Engem talán igen, de nem védhetsz meg mindenkit, akit szeretek! – vetettem oda, mire elkomorult. – Kérlek, engedd, hogy a magam módján oldjam meg – megsimogattam kézfejét. – Fab…
- Nem foglak támogatni – csóválta fejét. – Ezt ne is várd. De… talán tehetek úgy, mintha nem tudnék semmilyen videóról – láttam mennyire nehezére esik ezt tenni, így még hálásabb voltam érte.
- Köszönöm – előrehajoltam és amennyire tudtam megöleltem a vacsoráink fölött. – Nagyon köszönöm – apró csókot leheltem ajkaira, majd visszaültem helyemre és folytattam az evést.
- Mikor lesz megint kosármeccsetek? – terelte el a témát. Kissé bűntudatom volt, amiért ezt pont ezen a csodás estén kellett felhoznom, de nem tűrt halasztást, és egyébként se tudtam volna teljesen felszabadulni, amíg nem tisztázzuk.
- Két hét múlva – mosolyogtam rá. – Eljössz ugye? Szeretném, ha a lelátóról szorítanál értünk.
- Mindenképpen – bólintott. Csendesen elfogyasztottuk az ételünket, majd kíváncsian fürkészte pillantásomat. – Mit szólnál, ha a desszertet valahol máshol fogyasztanánk el? – elmosolyodtam.
- Mire gondoltál? – kíváncsi voltam, mit tervez a hátra maradt órákra. Imádom, ezt a helyet, de tény, hogy nem olyan személyes, mint mondjuk kettesben lenni valahol, márpedig most is, mint ahogy általában, szívesebben lennék vele négyszemközt.
- Semmi konkrétra – félrebillentette fejét és bevetette azt az elbűvölő, őrjítően szexi mosolyát, melynek egyetlen nő se lenne képes ellenállni.
Intett a pincérnek, aki készségesen igyekezett az asztalhoz.
- Hozhatok valamit, uram? – pillantott Koenigre, ki folyamatosan tartotta velem a szemkontaktust. Próbáltam rájönni, mi járhat a fejében, de egyre csak egy szó ugrott be, és reménykedtem, hogy tévedek. Nem hiszem, hogy ennyi idő után még készen állnék rá. Egészen kicsi korom óta biztos vagyok benne, hogy valaki különlegessel szeretném, majd megtenni először, de még ha Fabian is ez a különleges ember, biztosan nem bújnék pár hét után az ágyába, akármilyen csábító is legyen az ajánlat.
- A számlát szeretném – felelte a pincérnek, miközben hüvelykujjával kezemet simogatta. – Min gondolkozol?
- Rajtad – vallottam be pironkodva.
- Ilyen nagy fejtörést okozok? – nevetett.
- Nem… én csak… hogy lehet, hogy te olyan jól belém látsz, és én mégsem beléd? – kérdezem értetlenül.
- A szakmámmal jár – simogatta meg államat. – Mit szeretnél tudni?
- Hogy mire gondolsz éppen – lehajtottam a fejem, kezdtem zavarba jönni, mintha csak egy kislány lennék.
- Arra, hogy alig várom, hogy végre kilépjünk az ajtón és hosszan megcsókolhassalak – azonnal arcára néztem, meghallva szavait.
- Miért várnál vele olyan sokáig? – közelebb hajoltam hozzá. Felkeltette az érdeklődésemet nyugodt, mégis vágytól izzó pillantása.
- Nem hiszem, hogy jó néven vennék – oldalra pillantott. Most először én is körbepillantottam a szomszédos asztaloknál ülőkön. Többségük harmincas évei fölött jár, ami annyira nem is meglepő. A fiatalabb korosztály leginkább péntek és szombat este látogat el ide.
- Mintha nekik nem lett volna fiatalságuk – forgattam szemeimet, majd azért is közelebb hajoltam hozzá és egy apró puszit leheltem ajkaira.