2013. március 13., szerda

Teil 2

Már hosszú percek óta ücsörögtem az őrsön. Beültettek az egyik rendőr irodájába, majd magamra hagytak. Persze az ajtó nyitva volt és a folyosóról figyelt egy nagydarab, félelmet keltő férfi, mégsem szólt hozzám egy szót se, senki. Kezdtem megrémülni. Mit tettem, amiért itt kell maradnom? És most mit csinálnak éppen? Felhívják a szüleimet? Istenem, csak azt ne!
- Nagy bajban vagy, kislány remélem, tudod! – lépett be egy rendőr az irodába, majd bezárta maga mögött az ajtót. A papírokat fürkészte, melyeket a kezében tartott.
- Nem vagyok kislány! – ellenkeztem azonnal. Felpillantott a papírokból és elmosolyodott. Olyan huszonnégy, huszonöt év körüli lehetett pont, mint az egyik bátyám. – És nem követtem el semmit sem!
- Tényleg? – leült az asztalhoz, majd tekintete a felsőmre siklott. Újra felállt, ám ezúttal leoldotta kezemről a bilincset. – Illegális buli a parkban, drog használat és kereskedés…
- Nem drogozom! És soha a kezemben sem tartottam! – szinte már kiabáltam, hogy megértse, nem tettem semmit.
- Ezt a táskádban találtuk – dobott elém egy cigarettás dobozt. Kibontottam, pár apró tabletta és kézzel sodort cigaretta volt benne. – Füves cigi és LSD – világosított fel.
- Az a rohadt szemétláda! – mordultam fel. Kérdően felhúzta szemöldökét, miközben kényelmesen hátradőlt a székében.
- Nos? Nem szeretnél mesélni? – sóhajtottam egy hatalmasat, majd elkezdtem elmondani mindazt, amit tudok.
- A bulit néhány srác csinálta a suliból. Minden alkalommal más helyeken csinálják, persze ezek a helyek illegálisak… ettől olyan jó… buli – nyögtem. Bizton állíthatom, ez már korán sem az. Egy pillanatra elmerengtem, talán mégsem kellene feldobnom Oliveréket. Ha megteszem, eljátszom az utolsó esélyem is nála. Ugyanakkor… ott hagytak, teljesen egyedül és még a drogot is az én táskámba rejtették. Szánt szándékkal juttattak ide! – Én csak pár hete/hónapja tartozom a társaságukba – sóhajtottam fel.
- Tudtál arról, hogy drog van a birtokukban? – folyamatosan jegyzetelte a vallomásom részleteit.
- Nem! Esküszöm sosem láttam ezeket – ráztam a fejem. – Pontosabban… ma megkínáltak cigivel… beleszívtam, mert… nem akartam, hogy kiközösítsenek – vallottam be. – De nem tudtam, hogy az füves cigi, esküszöm! Bárkit megkérdezhetnek, én nem vagyok ilyen! – könnyek gyűltek a szemembe és attól féltem, ott rögtön elsírom magam.
- Tudom – vallotta be mosollyal az arcán. – Már egy ideje keressük a barátaidat.
- Akkor meg mi a fenét keresek itt? – értetlenkedtem.
- Először is, tiltott buliban vettél részt, másodszor, a drog a te táskádban volt, akárki tette is oda… harmadszor pedig! Ha nem lépünk közbe, az a barom megerőszakolt volna! – mutatott felsőmre. Most vettem csak észre, hogy a vállamon erős, piros foltok vannak. Tényleg erőszakos volt hát, nem csak képzeltem…
- Le fognak csukni? – nyeltem nagyot. Az Isten szerelmére, valaki ébresszen fel ebből a rémálomból!
- Dehogy fogunk – vigyorgott. – Alkut ajánlok! Megmondod nekem ki a bandátok vezetője, és cserébe otthon csicsikálhatsz az éjszaka további részében, nem pedig a fogdában.
- Már megint kislányként kezel – sziszegtem, majd vettem egy nagy levegőt és kimondtam. – Oliver Hoffer. Ő a banda vezetője!
- Köszönöm – feljegyezte a lapra, majd az ajtóhoz lépett és kiszólt egy társának. – Nézzétek meg, hol lakik egy bizonyos Oliver Hoffer! – nyújtotta át a lapot.
- Rendben. A lánnyal mi legyen? – úgy tettek, mintha nem is lennék velük egy légtérben.
- Ő tiszta, a srác és a társai rászedték – fintorgott a rendőr, aki a kihallgatásomat végezte.
- Egészen biztos vagy benne? – társa furcsán méregetett. Felsőmhöz kaptam és próbáltam eltakarni a szakadást. Még a végén kitalálja, hogy azért szakítottam el, hogy a társát lehengereljem.
- Teljesen – bólintott a srác.
- Rendben. Akkor lenyomoztatom ezt a srácot, és felhívjuk a kislány szüleit – fejével felém biccentett én azonban bepánikoltam a szülő szónál.
- Ne, kérem! Ne hívják a szüleimet! – könyörögtem.
- Még csak most töltöd a tizennyolcat, ez a szabály – tájékoztatott a fiatal zsaru.
- Én értem, de… nem hívhatnánk fel esetleg mást? – érdeklődtem. Ha már valakit fel kell hívnom, az olyan legyen, akit most szívesen látnék.
- Kicsodát? – karba fonta kezeit, majd a falnak dőlt. Nem nézett ki rosszul, de közel sem volt egy Olli féle nagymenő.
- Oké, Fabi, ezt intézd el akkor te, én meg megkeresem ezt a gyereket – szólt társa, majd elsietett. Szóval a neve, Fabian. Gondolhattam volna, olyan Fabianos arca van. Na, nem mintha lenne olyan, hogy Fabianos arc, de illik hozzá a neve, na…
- A bátyámat szeretném felhívni – tájékoztattam.
- Rendben – sóhajtott. Az asztalán hevert egy vezetékes készülék. Felém fordította, majd mutatta, hogy tárcsázzak. Amilyen gyorsan csak tudtam bepötyögtem a mobilszámot, amit álmomból felkeltve is tudok, majd vártam, hogy felvegyék a túloldalon.
Hosszan csengett, ami nem csoda, hiszen körülbelül hajnali három körül járt már, végül azonban felvették.
- Igen, tessék? – szólt bele testvérem fáradt, nyúzott hangon.
- Halló, itt Fabian Koenig a gelsenkircheni rendőrségről – biztos voltam benne, hogy bátyám szemei azonnal kipattantak, amint meghallotta az utolsó szót. – Behoztuk a kishúgát, Johannát – tájékoztatta, miközben feljegyeztem magamban, hogy ismét kicsinek nevezett. Mintha öt éves lennék, tizennyolc helyett.
- Miért? Mi történt? – hallottam aggódó kérdéseit. Fabian rendőr, szólásra nyitotta a száját, de én félbeszakítottam.
- Beszélhetnék vele? – bólintott, majd átnyújtotta a készüléket. - Bene, én vagyok – suttogtam. – Gyere értem, kérlek! – a könnyek ismételten ellepték a szemeimet. – Nem csináltam semmit – suttogtam.
- Azonnal indulok! – tudatta.
- És Bene – szóltam rá, mielőtt bontotta a vonalat.
- Igen?
- Könyörgöm, ne mondd el anyáéknak! – nem válaszolt, csak bontotta a vonalat, de jól tudtam, ez azt jelenti, nem fogja elmondani. Ő a legjobb báty a világon, nem fog bemártani!

2013. március 8., péntek

Teil 1

Kidugtam a fejem az ajtón. Csend és sötétség mindenütt. Halkan osontam a hátsó ajtóhoz, majd egy mozdulattal elfordítottam a kulcsot és kiléptem a házból. Mostanában elég gyakran éltem ezzel a szökési lehetőséggel. A szüleim sose engednének ki hétköznap esténkét bulizni, tizennyolc éves korom ide vagy oda, így hát úgy döntöttem, sajátos módszerekhez folyamodom. Végtére is, amiről nem tudnak, az nem fáj nekik… És én túl profin csinálom ahhoz, hogy lebukjak.
- Na, végre! – a barátaim már a kocsiban vártak, hogy a parkba vigyenek, a rögtönzött kis partira. Elég gyakran vannak ilyen bulik, habár illegálisak, reggelre csak az üres poharak árulnak el minket. Minden alkalommal, más helyen rendezik meg a suli nagymenői és mára a parkot választották.
- Bocs, csak az anyámék nem akartak elaludni – forgattam szemeimet, majd kibújtam a vékony, ám térdig érő kabátomból. – Mit szóltok?
- Wow. Szexi – kacsintott rám Phil a kormány mögül. Nem volt már teljesen józan, de sokkal jobban értett a vezetéshez, még így is.
- Hát bébi, ha Olli ettől nem hidal le, akkor semmitől – tárta szét karjait Petra elégedetten. Nem régiben barátkoztunk össze, mikor elhatároztam, bármi legyen is az ára, megszerzem Ollit. Ő a suli legmenőbb pasija, de ahogy minden csajon, rajtam is keresztülnézett kezdetben, így hát elhatároztam, hogy nem hagyom magam.
- Remélem is – mosolyogtam elégedetten, miközben az autó megállt alattunk. Kimásztunk és a kis tömeg felé indultunk. Mindenki itt volt, aki csak számít. Körbeüdvözöltük őket, majd türelmetlenül vártam, hogy Olli végre észrevegye új, szexi külsőmet.
- Jól nézel ki – inkább hangzott megállapításnak, mintsem bóknak, mégis majd kiugrottam a bőrömből.
- Kösz – rántottam vállat mosolyogva. A régi barátnőmmel bizonyára sikítozva egymás nyakába borultunk volna, rögtön azután, hogy Oliver elfordult, de Petra egészen más volt. Ő túl menő volt az efféle, kislányos hülyeségekhez, szóval talán nekem is fel kellene nőnöm hozzájuk…
- Hé, Hanna bébi! Gyere csak! – intett felém a cigarettájával. Közelebb lépkedtem hozzájuk.
- Igen? – amennyire csábosan csak tudtam, rámosolyogtam. Úgy tűnt hatott. Közelebb húzott, sőt inkább rántott, magához és nyelvét beleerőltette a számba. Hazudnék, ha azt mondanám, ilyennek képzeltem el az első csókomat vele.
Kezét a szoknyám alá csúsztatta és az engedélyemmel nem törődve, kezdett el fogdosni, markolászni.
- Kérsz? – nyújtotta felém cigarettáját. Nem akartam azzal jönni, hogy sportoló vagyok és ez egészségtelen, ő menő gitáros, és ahogy láthattam, nem igazán érdekli az egészsége.
- Kösz, nem – ráztam fejem tiltakozóan.
- Jaj, ne légy már ilyen kislány! – forgatta szemeit. Talán a bizonyítási vágy hajtott, talán az, hogy majd megvesztem érte, mindenesetre jó nagyot szívtam cigarettájából. – Még egyet! – megismételtem az előbbit, miközben az ő kezei ismét szoknyám alatt jártak. Nem tudom, pontosan milyen hatásainak kellene lennie egy cigarettának, de a második alkalommal már éreztem, nagyon erős. Köhögni kezdtem, mellyel nem törődve az egyik fa törzséhez préselt és vadul ügyködött ruhadarabjaim levételén. Kezdtem kijózanodni a köhögésből. Toppom pántjához kaptam, de addigra már eltépte.
- Hagyd abba! – kértem, de nem hallgatott rám. – Oliver, fejezd be! – szóltam erélyesebben, ám gyanítom nem hangom ereje, hanem a közeledő rendőrautók szirénája miatt fejezte be.
- Futás! – kiáltozták mindannyian.
- Hol a táskám? – néztem körbe.
- Izéé… itt van – nyújtotta felém Oliver egyik barátja. Úgy tűnt, valamit sunyít, de nem különösebben érdekelt. Minél előbb a kocsihoz akartam érni.
Kezemet a mellemhez szorítottam, ez a szerencsétlen széttépte az egész felsőmet! Kinyitottam a kocsi ajtaját, mire egy srác bepattant előttem.
- Hé! – mordultam fel.
- Bocs kislány, nincs több hely! Indíts! – szólt Philnek. Még láttam, hogy Petra megrántja a vállát, majd elmentek ott hagyva egyedül a park közepén. Elfuthattam volna, de teljesen fölösleges volt. A zsaruk már ott álltak mögöttem.
- Velünk kell jönnöd! – fogta meg egyikük a vállamat, majd hátrahúzta kezeimet.
- Ne, várjon! – ellenkeztem. Még mindig a sokk hatása alatt álltam, amikor rám tették a bilincset és beültettek hátulra. Hogy jutottam én ide? Hogy hagyhattak cserben a saját barátaim? És mégis mi a fenéért van bilincs a kezemen??