Már hosszú percek óta ücsörögtem az őrsön. Beültettek az egyik rendőr
irodájába, majd magamra hagytak. Persze az ajtó nyitva volt és a folyosóról
figyelt egy nagydarab, félelmet keltő férfi, mégsem szólt hozzám egy szót se,
senki. Kezdtem megrémülni. Mit tettem, amiért itt kell maradnom? És most mit
csinálnak éppen? Felhívják a szüleimet? Istenem, csak azt ne!
- Nagy bajban vagy, kislány remélem, tudod! – lépett be egy rendőr az irodába,
majd bezárta maga mögött az ajtót. A papírokat fürkészte, melyeket a kezében
tartott.
- Nem vagyok kislány! – ellenkeztem azonnal. Felpillantott a papírokból és
elmosolyodott. Olyan huszonnégy, huszonöt év körüli lehetett pont, mint az
egyik bátyám. – És nem követtem el semmit sem!
- Tényleg? – leült az asztalhoz, majd tekintete a felsőmre siklott. Újra
felállt, ám ezúttal leoldotta kezemről a bilincset. – Illegális buli a parkban,
drog használat és kereskedés…
- Nem drogozom! És soha a kezemben sem tartottam! – szinte már kiabáltam, hogy
megértse, nem tettem semmit.
- Ezt a táskádban találtuk – dobott elém egy cigarettás dobozt. Kibontottam,
pár apró tabletta és kézzel sodort cigaretta volt benne. – Füves cigi és LSD –
világosított fel.
- Az a rohadt szemétláda! – mordultam fel. Kérdően felhúzta szemöldökét,
miközben kényelmesen hátradőlt a székében.
- Nos? Nem szeretnél mesélni? – sóhajtottam egy hatalmasat, majd elkezdtem
elmondani mindazt, amit tudok.
- A bulit néhány srác csinálta a suliból. Minden alkalommal más helyeken
csinálják, persze ezek a helyek illegálisak… ettől olyan jó… buli – nyögtem.
Bizton állíthatom, ez már korán sem az. Egy pillanatra elmerengtem, talán
mégsem kellene feldobnom Oliveréket. Ha megteszem, eljátszom az utolsó esélyem
is nála. Ugyanakkor… ott hagytak, teljesen egyedül és még a drogot is az én
táskámba rejtették. Szánt szándékkal juttattak ide! – Én csak pár hete/hónapja
tartozom a társaságukba – sóhajtottam fel.
- Tudtál arról, hogy drog van a birtokukban? – folyamatosan jegyzetelte a
vallomásom részleteit.
- Nem! Esküszöm sosem láttam ezeket – ráztam a fejem. – Pontosabban… ma
megkínáltak cigivel… beleszívtam, mert… nem akartam, hogy kiközösítsenek –
vallottam be. – De nem tudtam, hogy az füves cigi, esküszöm! Bárkit
megkérdezhetnek, én nem vagyok ilyen! – könnyek gyűltek a szemembe és attól
féltem, ott rögtön elsírom magam.
- Tudom – vallotta be mosollyal az arcán. – Már egy ideje keressük a
barátaidat.
- Akkor meg mi a fenét keresek itt? – értetlenkedtem.
- Először is, tiltott buliban vettél részt, másodszor, a drog a te táskádban
volt, akárki tette is oda… harmadszor pedig! Ha nem lépünk közbe, az a barom
megerőszakolt volna! – mutatott felsőmre. Most vettem csak észre, hogy a
vállamon erős, piros foltok vannak. Tényleg erőszakos volt hát, nem csak
képzeltem…
- Le fognak csukni? – nyeltem nagyot. Az Isten szerelmére, valaki ébresszen fel
ebből a rémálomból!
- Dehogy fogunk – vigyorgott. – Alkut ajánlok! Megmondod nekem ki a bandátok
vezetője, és cserébe otthon csicsikálhatsz az éjszaka további részében, nem
pedig a fogdában.
- Már megint kislányként kezel – sziszegtem, majd vettem egy nagy levegőt és
kimondtam. – Oliver Hoffer. Ő a banda vezetője!
- Köszönöm – feljegyezte a lapra, majd az ajtóhoz lépett és kiszólt egy
társának. – Nézzétek meg, hol lakik egy bizonyos Oliver Hoffer! – nyújtotta át
a lapot.
- Rendben. A lánnyal mi legyen? – úgy tettek, mintha nem is lennék velük egy
légtérben.
- Ő tiszta, a srác és a társai rászedték – fintorgott a rendőr, aki a
kihallgatásomat végezte.
- Egészen biztos vagy benne? – társa furcsán méregetett. Felsőmhöz kaptam és
próbáltam eltakarni a szakadást. Még a végén kitalálja, hogy azért szakítottam
el, hogy a társát lehengereljem.
- Teljesen – bólintott a srác.
- Rendben. Akkor lenyomoztatom ezt a srácot, és felhívjuk a kislány szüleit –
fejével felém biccentett én azonban bepánikoltam a szülő szónál.
- Ne, kérem! Ne hívják a szüleimet! – könyörögtem.
- Még csak most töltöd a tizennyolcat, ez a szabály – tájékoztatott a fiatal
zsaru.
- Én értem, de… nem hívhatnánk fel esetleg mást? – érdeklődtem. Ha már valakit
fel kell hívnom, az olyan legyen, akit most szívesen látnék.
- Kicsodát? – karba fonta kezeit, majd a falnak dőlt. Nem nézett ki rosszul, de
közel sem volt egy Olli féle nagymenő.
- Oké, Fabi, ezt intézd el akkor te, én meg megkeresem ezt a gyereket – szólt
társa, majd elsietett. Szóval a neve, Fabian. Gondolhattam volna, olyan
Fabianos arca van. Na, nem mintha lenne olyan, hogy Fabianos arc, de illik
hozzá a neve, na…
- A bátyámat szeretném felhívni – tájékoztattam.
- Rendben – sóhajtott. Az asztalán hevert egy vezetékes készülék. Felém
fordította, majd mutatta, hogy tárcsázzak. Amilyen gyorsan csak tudtam
bepötyögtem a mobilszámot, amit álmomból felkeltve is tudok, majd vártam, hogy
felvegyék a túloldalon.
Hosszan csengett, ami nem csoda, hiszen körülbelül hajnali három körül járt
már, végül azonban felvették.
- Igen, tessék? – szólt bele testvérem fáradt, nyúzott hangon.
- Halló, itt Fabian Koenig a gelsenkircheni rendőrségről – biztos voltam benne,
hogy bátyám szemei azonnal kipattantak, amint meghallotta az utolsó szót. – Behoztuk
a kishúgát, Johannát – tájékoztatta, miközben feljegyeztem magamban, hogy ismét
kicsinek nevezett. Mintha öt éves lennék, tizennyolc helyett.
- Miért? Mi történt? – hallottam aggódó kérdéseit. Fabian rendőr, szólásra
nyitotta a száját, de én félbeszakítottam.
- Beszélhetnék vele? – bólintott, majd átnyújtotta a készüléket. - Bene, én
vagyok – suttogtam. – Gyere értem, kérlek! – a könnyek ismételten ellepték a
szemeimet. – Nem csináltam semmit – suttogtam.
- Azonnal indulok! – tudatta.
- És Bene – szóltam rá, mielőtt bontotta a vonalat.
- Igen?
- Könyörgöm, ne mondd el anyáéknak! – nem válaszolt, csak bontotta a vonalat,
de jól tudtam, ez azt jelenti, nem fogja elmondani. Ő a legjobb báty a világon,
nem fog bemártani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése