- Hol lakik a bátyád? – érdeklődött Fabian, miután letette a telefont a helyére.
- Miért érdekli? – fontam karba kezeimet.
- Hogy tudjam, mennyi ideig kell itt üldögélnem veled – tájékoztatott.
- Semmi szükség rá. Menjen és végezze a dolgát, én majd megvárom egyedül – dünnyögtem.
- Sajnálom, de nem veszíthetlek szem elől – tájékoztatott egy újabb szabályról. – Egyébként, ha megkérhetnélek, tegeződjünk. Nem vagyok olyan öreg – mosolygott.
- Igen, az feltűnt – jegyeztem meg az orrom alatt, majd kezet nyújtottam. – Johanna Höwedes.
- Fabian Koenig – bólintott. – Nem vagy éhes, vagy szomjas?
- Szomjas – vallottam be.
- Egy pillanat – felállt, majd alig pár perc múlva visszatért két üveg kólával a kezében.
- Köszönöm – nagyot kortyoltam az üvegből. A szám már egészen ki volt száradva. – Minden bűnözővel ilyen kedves vagy?
- Nem, ezt nem mondanám – ismét az a mosoly. Nem tudtam hova tenni magamban ezt a srácot. Bár nincs is igazán szükség rá. Hamarosan elhúzok innen és remélhetőleg soha, de soha többé nem kell visszajönnöm. - Miért barátkozol ezekkel a srácokkal? Nem tűnnek a te világodnak…
- Nem tudsz rólam semmit! És róluk sem! Úgy értem… mindenkinek van sötét oldala, de attól még jó emberek – magyarázkodtam.
- Aki kábítószerrel visszaél, bemárt egy állítólagos barátot, hogy magát mentse, és majdhogynem megerőszakol, az nem jó ember – tájékoztatott. – És ezt te is tudod. Szóval, miért is nem akarod belátni?
- Én csak… - kezdtem bele, mire kinyílt az ajtó és belépett a bátyám. – Bene – felugrottam a székről és nyakába vetettem magam.
- Jól vagy? – tolt el magától, hogy szemügyre vehessen.
- Fogjuk rá – suttogtam.
- Benedikt Höwedes – nyújtott kezet drága ’’fogva tartóm’’-nak.
- Fabian Koenig – mutatkozott be ismét.
- Mi történt?
- A húga részt vett egy illegális bulin a parkban. Mire odaértünk, mindenki elmenekült, de őt ott hagyták. A táskájában kábítószert találtunk, amit állítása szerint a többiek rejtettek oda – magyarázta.
- És a válla?
- Minden bizonnyal az egyik srác erőszakoskodott vele – olyan hivatalos volt. Igazi rendőr…
- Istenem – sóhajtott, majd ismét megölelt. – És most mi lesz? Eljárás indul ellene, vagy óvadék, vagy micsoda?
- A húga ártatlan, szóval szabadon távozhat – tájékoztatta Fabian.
- Csak így? De hát most mondta, hogy kábítószert találtak nála – Most meg mi a fenét művel Benni? Le akar csukatni, vagy mi a frász??
- Nézze, tudjuk mire képesek azok a srácok és egyébként is jó érzékem van ahhoz, hogy ki hazudik és ki nem. Ha szeretné, csinálhatunk egy hazugságvizsgálatot…
- Nem szükséges – rázta a fejét. – Szóval, hazavihetem?
- Igen – bólintott, majd átnyújtotta a táskámat.
- Köszönök mindent! – motyogta testvérem.
- A dolgomat végeztem – kezet fogtak egymással, majd felém pillantott.
- Tényleg kösz – bólintottam, majd a bátyám társaságában elhagytam az irodát.
- Nem sejtettem, hogy drogoznak és, hogy… hogy ezt teszik velem. Én túl naiv voltam… - sóhajtottam, miközben az utat figyeltem.
- Mi van a régi barátaiddal? Mi van Lenaval? – pillantott felém.
- Mostanában nem igazán beszélünk… - vallottam be az igazat. Lena hosszú éveken át volt a legjobb barátnőm, ám nem tetszett neki az, hogy így megváltoztam, így mára már egyáltalán nem beszélünk, csak látjuk egymást az iskolában. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik, de rajta ennek nem látom jelét.
- Ez nem igaz – tiltakoztam.
- Ugyan már, ne etess! Jobban ismerlek, mint te saját magadat! Úgy ki vagy sminkelve, hogy nem húsznak, hanem rögtön harminc évesnek látszol! A ruhád pedig kihívóbb, mint bármi, amit eddig rajtad láttam. Egy pasi miatt csináltad? – Túl jól ismer. Minden mozdulatom, minden pillantásom… ő tudja, melyik mit jelent.
- Azt hittem, ha bekerülök a társaságába, majd szeretni fog – suttogtam.
- Hogy lehetsz ennyire naiv? Hogy lehetsz ennyire ostoba? – értetlenkedett fennhangon, majd leparkolt a szüleink háza előtt. Megdöbbenve állapítottam meg, hogy a lakásból fény szűrődik ki.
- Elmondtad nekik? – pillantottam felé döbbenten.
- El – bólintott helyeslően.
- Megkértelek, hogy ne mondd el! – csattantam fel.
- Azt tettem, ami a legjobb neked! Joguk van tudni, hogy mi a helyzet! – magyarázta.
- Persze, hiszen így továbbra is te lehetsz a drága kisfiúk, akikre olyan büszkék lehetnek. Én pedig most már nem, hogy hasznos nem vagyok, de még bűnöző is, akit persze a szuper fiúk mentett meg! – dörrentem fel. Nem gondoltam komolyan, tényleg nem. De néha komolyan megfordult a fejemben és most kicsúszott a számon.
- Talán, ha tanulnál, ahelyett, hogy prostit játszol valami hülye gyerek miatt, rád is büszkék lennének – dörrent fel. Még soha, egyetlen veszekedésünk alkalmával sem mondott ilyet.
Az egész éjjel gyülekező könnyek utat törtek maguknak, én pedig berontottam a házba, és egyenesen a szobámba rohantam.
- Johanna Höwedes, ne is álmodj arról, hogy ennyivel megúszod! – kiáltott utánam anyám, de nem érdekelt Lerogytam az ágyra és hagytam, hogy a könnyek eláztassák arcomat. Arra számítottam, hogy rögtön utánam jönnek, de bátyám feltartotta őket azzal, hogy elmesélte mi is történt. Így jutott lehetőségem ahhoz, hogy álomba sírjam magam.
Alig másfél órát, ha sikerült aludnom, bár talán a fetrengés jobban illene ahhoz, amit leműveltem. Hamarosan már jelzett is az ébresztőm, hogy indulnom kell.
Széthasadt a fejem és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kilépjek a szüleim elé, de előbb-utóbb úgy is meg kell tennem.
- Jó reggelt! – fogadott anyám, ki már a konyhában sürgött-forgott.
- Volt már jobb is… - suttogtam.
- Aki este nagylány, az legyen ilyenkor is – jegyezte meg édesapám.
- Sajnálom, oké? Én tudom, hogy orbitális hülyeséget csináltam, de… én csak meg akartam mutatni, hogy lehetek olyan népszerű, hogy Oliver szeressen – magyarázkodtam, miközben töltöttem magamnak egy csésze kávét.
- És ezért feláldoztad önmagad? A lányt, akit neveltünk? – kereste apám továbbra is az értelmet. Hát persze, neki nehéz megérteni, sose volt ilyen helyzetben. Ezzel szemben anya átélte, így könnyebben megérti, miért tettem.
- Én még mindig az a lány vagyok. Ha nem az lennék, most nem itt lennék. Akkor megtettem volna, hogy áruljam a drogot és beszedjem, de nem tettem… sosem tennék ilyet! – magyarázkodtam, majd a homlokomra simítottam a kezem. Még mindig szörnyen hasogatott.
- És mi volt az a vita a bátyáddal? – faggatóztak tovább, miközben anya felém nyújtott egy tányért, rajta egy meleg szendviccsel.
- Kifejtettük egymásnak a véleményünket… - nem volt kedvem Benediktről beszélni. Semmi másra nem vártam, minthogy este mellémálljon, de ő másképp tett. Úgy gondolom, ezek után nincs miről beszélni.
- Hívd fel és kérj tőle bocsánatot! – kérlelt édesanyám. Sose szerette, ha nézeteltérés van a családunkban. Bár, ez egyébként is csak ritka alkalmakkor fordul elő, hiszen szeretjük egymást.
- Arra várhat! Azok után, amiket mondott, neki kellene tőlem bocsánatot kérni! – tájékoztattam szüleimet.
- Csak ideges volt… - meglepődtem volna, ha apám nem őt védi.
- Én is! – talán rá kellene jönniük, hogy én ücsörögtem a rendőrségen, mint egy gyanúsított, holott nem tettem semmit!
- És most, hogy érzed magad? Nem aludtál túl sokat… - anyu a szemem alatti karikákat vizslatta.
- Egy keveset…
- Tudod mit? Ma maradj itthon, pihend ki magad! Beszélek, Noraval, hogy írjon neked egy igazolást. Délután megtanulsz és holnap már mész is, rendben? – bólintottam. Milyen jó is, ha az édesanyám legjobb barátnője az orvosom.
- De ne feledd, hogy büntetésben vagy! – tért apám a lényegre. Komolyan, már hiányoltam a büntetést. Persze megérdemlem, de akkor sem épp kellemes… - Nem jöhet senki, nem mehetsz sehova, nem beszélhetsz senkivel…. Szobafogság, amíg el nem felejted azokat az álbarátokat.
- Rendben – bólintottam. Nem mintha az éjszaka történtek után, még bárhova is menni akarnék…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése