Teil 6

Másnap reggel furcsa volt újra iskolába menni. Mintha egy egész hónapot hiányoztam volna, nem csak egyetlen napot. Mindenki furcsán méregetett, összesúgtak a hátam mögött, én pedig, próbálva mindezt nem észrevenni, indultam a tanterembe.
Nem akartam a régi helyemre ülni, nem akarom látni Petrat és beszélni sem akarok vele. A leghátsó sorba indultam és hagytam, hogy az üljön mellém, aki akar. Ez aztán nem sokkal később meg is történt, Lena huppant le mellém.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak, csak vendégünk volt és utána, már későre járt – mentegetőztem.
- A rendőr? – nem hittem a fülemnek. Honnan tudja?
- Ho… honnan tudod? – ráztam a fejem értetlenül.
- Mindenki tudja. Oliver körbeküldött egy képet a sulinak, amin puszit adsz a zsarunak a házatok előtt. Azt terjeszti, hogy ezért úsztad meg a dolgot… - avatott be.
- De hát ez hülyeség! Fabian azért volt nálunk, mert Oliver megzsarolt, hogy nem csak neked, de a szeretteimnek is baja esik, ha nem vonom vissza az erőszakról tett vádakat – magyarázkodtam.
- Én elhiszem – simította meg hátamat. – De a többieket nehezebb lesz meggyőznöd!
- Nem érdekelnek a többiek – suttogtam. Becsengettek én pedig a füzetem fölé görnyedtem. Megpróbáltam kizárni a külvilágot, minden erőmmel, ám nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Suli után, mikor Olli teli pofával vigyorgott rám a folyosó túloldaláról, feladtam.
- Remélem, boldog vagy! – mordultam fel.
- Bocs. Mi van? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Kapálózhatsz, bemocskolhatsz, fenyegetőzhetsz, tehetsz akármit… bűnöző vagy és ezen semmi nem változtat!
- Igen? Szerintem te vagy a bűnöző, csak eltakargatja a drága kufirctársad! – rám kacsintott, majd magamra hagyott a folyosó közepén. Nem hagyhattam annyiban, utána futottam, majd elé álltam és lekevertem neki egy pofont.
- Én nem élek a piszkos módszereiddel! Ha elkövettem volna valamit, vállalnám érte a következményeket! – vetettem oda, majd hátat fordítottam, hogy hazainduljak. Elkapta a karomat és maga felé fordított.
- Magadat áltathatod, de másokat nem – vetette oda.
- Engedd el! – mordult rá egy ismerős hang. Oldalra pillantottam és Fabian állt ott. Soha rosszabbkor nem jöhetett volna!
- Emlegetett szamár! – nevetett fel Oliver. – Látod, Kislány! Ezek után már nem mentegetőzhetsz!
- Szabadna tudnom, miről is van szó? – bár nem viselt egyenruhát, így is érezhető volt a tiszteletet követelő kisugárzása.
- Oliver szerint, titokban összefeküdtünk, hogy felments a vádak alól – tájékoztattam.
- Nos, ez a kijelentés több sebből is vérzik. Nincs köztünk semmi. Ismerkedünk, igen, de jogunk van hozzá, ahogy bármely más embernek is. És akkor elérkeztünk a másik hibához: nem én kezelem Johanna ügyét, és a tiedet sem! Én csak a vallomását intéztem! – tájékoztatott minket Fabian. – Egyéb kérdés? – látszik, hogy mennyire jó rendőr. Hiszen képes megőrizni a hidegvérét, még akkor is, ha róla van szó.
Oliver nem válaszolt, így Fabi sarkon fordult és a kocsijához indult, én pedig követtem.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Gondoltam eljövök érted – kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is beszállt. – Nem volt rossz döntés.
- De… De most azt hiszik, hogy tényleg van valami – dünnyögtem.
- Miért érdekel, hogy mit hisznek? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Nem tudom – suttogtam. – De várj! Mi az, hogy nem a tied az ügyünk? Én azt hittem te foglalkozol vele.
- A szabály tiltja, hogy találkozgass valakivel, akinek az ügyét viszed – ismertette velem. – Elcseréltem egy másik ügyre – ismerte be. – Így is első kézből tudom, hogy mi a helyzet, segítek is nekik, de nem az én nevem áll ott, és így egyikünket se keverhetik bajba – magyarázkodott.
- Miért éri ez meg neked? – pillantottam rá.
- Még magam sem tudom – mosolygott. – De szeretném magam jól érezni. Az élet rövid – rántott vállat.
- Igaz – bólintottam. – Szóval, veszünk egy kávét?
- Naná – kuncogott.
Egyenes a közeli Starbucks kávézóhoz hajtott, ahol megvettük a véleményem szerint, jól megérdemelt, italokat. Kezünkben a kávékkal indultunk el hozzánk. Még elég forróak voltak, így mire hazaérünk, valószínűleg elérik az iható hőmérsékletet.
- Oliver miatt csináltad, igaz? – szólalt meg hirtelen.
- Micsodát? – értetlenkedtem.
- Hogy be akartál kerülni közéjük… - hozta fel ismét a témát.
- Igen – suttogtam. – Ostoba és naiv voltam – fintorogtam.
- Ő volt az elérhetetlen nagymenő? – kérdezett rá.
- Neked is volt ilyen? Elérhetetlen, népszerű lány? – kaptam felé a pillantásom.
- Honnan veszed, hogy én nem voltam népszerű? – kérdően felhúzta szemöldökét, apró mosollyal a szája szegletében.
- Mert te inkább az okos, csendben meghúzódó fiúnak tűnsz, akiért döglenek a csajok, de nem menősködik a folyosókon, inkább csak úgy van… - hadováltam össze-vissza, mint egy buta kislány. Fogalmam sincs, mivel váltja ezt ki belőlem, de kezdtem zavarba jönni.
- Csak úgy van – nevetett fel.
- Érted, hogy értem – mosolyogtam rá.
- Valami ilyesmi voltam – vallotta be. – Nem én voltam a legnépszerűbb, de aránylag ’’menő’’ voltam. Bár, valahogy sosem érdekelt – megrántotta a vállát. Oldalra pillantottam, hogy kinézzek az ablakon. Már Halternben voltunk, nem messze a házunktól.
- Akkor mi érdekelt a gimiben? – pillantottam felé, miközben leállította az autót.
- A barátnőm és a foci – lemerevedtem a barátnő szó hallatán. Még bele se gondoltam, hogy mi van, ha barátnője van. Mi van, ha csak félreértettem a jeleit?
- Mi a baj? – hajolt közelebb aggódó tekintettel.
- Semmi – legyintettem, majd kiszálltam a kocsiból.
- Említettem már, hogy felismerem, ha valaki hazudik? – lépett mögém, kávéinkkal a kezében.
- Rémlik valami – kuncogtam.
- Hanna nem megyek be, ha nem mondod meg, mi a baj – állt elém, mikor nyitottam az ajtót.
- Fabi, nincs semmi gond. Egyszerűen csak elmerengtem – mosolyogtam rá, hátha elhiszi.
- Ha te mondod – sóhajtott fel, majd engedte, hogy belépjünk a lakásba. Lerúgtuk cipőinket, majd a konyhába cuccoltunk le. A pultnak támaszkodott, míg én leültem a székre.

- Gyakrabban is lehetnél civilben – mértem végig.
- Tetszik? – harapott ajkába, ezzel még szexibbé téve önmagát. Bólintottam egy apró igent, miközben újat szürcsöltem italomból. – Nos, igen. Kevésbé rémisztő, mint egy rendőregyenruha – ellökte magát a pulttól, majd leült a mellettem levő székre.
- Nem rémisztő, csak... na jó, egy kicsit tényleg az – mindketten felnevettünk. – Nem vagy éhes? – megittam az utolsó kortyot is, majd a kukába hajítottam a papírpoharat.
- Hmm. Talán egy kicsit – merengett. – Igazából ettem, mielőtt elmentem érted – kinyitottam a hűtőajtót és feltérképeztem a választékot.
- Az már régen volt. Mhhm, süti – mosolyodtam el. – Ezt muszáj megkóstolnod! – kivettem a hűtőből, majd fogtam két kanalat és visszasétáltam az asztalhoz. – Kókuszos. Remélem, nem vagy rá allergiás.
- Nem – mosolygott. – Köszi – elvette a kanalat és belekóstolt. – Finom – ízlelgette, miközben én már legalább a harmadik falatnál jártam.
- Ez a kedvenc süteményem – ismertem be.
- Talán nekem is az lesz – kacsintott, mire finoman a vállába bokszoltam. Együtt fogyasztottuk el, majd elmostam a tányért és gondolatban átfutottam, mik is a teendőim még mára.
- Sokat kell tanulnod? – pillantott felém.
- Pont ezen merengtem – lepődtem meg. – A gondolataimban is olvasol?
- Sajnos nem – húzta el száját. – Pedig néha jó lenne – kacsintott.
- Ajj, olyan vagy – nevettem fel.
- Okos, kedves és szuper szexi a civil ruhában? – felnevettem, majd táskámért nyúltam.
- És persze hihetetlenül szerény – ültem vissza mellé.
- Igen, az is – helyeselt.
- Nos, kedves szuper okos barátom, értesz a kémiához?
- Ahhoz, ami köztünk van, vagy ami a könyvedben szerepel? – vigyorgott. Szokatlan volt, hogy ennyire nyíltan kimutatja, mit gondol, ugyanakkor mégis tartja a tisztes távolságot és nem veti rám magát.
- Ezt tartogasd a barátnődnek – kérleltem suttogva.
- Melyiknek? – kuncogott. Nem tudtam, hogy ezt most komolyan vegyem-e, vagy sem. Arcára pillantottam és próbáltam kiigazodni rajta. – Csak mert, hogy egy sincs – tette hozzá, alig pár centiméterre arcomtól.
- De a kocsiban, azt mondtad, hogy már a gimiben is vele foglalkoztál… - elmosolyodott, miközben szüntelen figyeltem vonásait. Muszáj kiismernem. Látni akarom, mikor hazudik, mikor titkol el valamit, mikor igazán boldog…
- Azt mondtam, hogy a gimiben a barátnőmmel és a focival foglalkoztam – ismételte meg mondatát. – De ő csak a gimiben volt a barátnőm.
- Miért szakítottatok? – ha már elkezdtük a témát és szeretnénk egymást megismerni, kihasználom a lehetőséget és kifaggatom.
- Alkut ajánlok! Megoldasz egy feladatot és én válaszolok egy kérdésre.
- Három – Ha ő alkudozhat, én is.
- Kettő! – Csak azért is rávágta, hogy végül neki legyen igaza.
- Rendben – sóhajtottam. Kinyitottam a könyvem és a füzetem, majd neki álltam az első feladatnak. – Kész van! – mosolyogtam büszkén pár perc múlva. - Most pedig az első kérdésem: Miért szakítottatok?
- Mert nehéz időszakom volt és ő nem bírta nézni, ahogy marcangoltam önmagam – vallotta be.
- Mi történt? – pillantottam rá meglepetten.
- Inkább kérdezz mást! – kért.
- Fabi, kérlek! – tenyeremet arcára simítottam.
- Meghalt a bátyám – nyelt nagyot. A torkomban egy hatalmas gombóc kezdett növekedni. Istenem, mekkora egy barom vagyok!
- Sajnálom! – suttogtam. Megsimogatta arcomat. Szemeiben csillogott pár könnycsepp, de nem engedte, hogy utat törjenek maguknak. Kíváncsi voltam, hogy mi történt a testvérével, de inkább visszafordultam a feladatomhoz és elkezdtem megoldani a következőt.
- Az ott nem jó – mutatott az egyik számra, melyet sikeresen elnéztem.
- Köszi – mosolyogtam rá halványan. Az asztallapra könyökölt, majd fejét is letette, így fürkészte tovább arcomat, míg a feladat megoldásával bajlódtam.
- Beteg volt – szólalt meg hirtelen.
- Hmm? – emeltem rá a pillantásom.
- Matthiasnak vérröge volt – közölte tényszerűen. – Tudom, hogy kíváncsi vagy, de nem merted megkérdezni…
- Kezd idegesíteni, hogy ennyire átlátsz rajtam – tettem csípőre kezeimet.
- Csak jó emberismerő vagyok – simogatta meg kezemet. – Szeretnél róla kérdezni?
- Szeretnél róla mesélni? – feleltem kérdéssel-kérdésére.
- Ő volt a legjobb testvér a világon. Sose martuk egymást. Oké, néha gyerekként, de a középiskolai éveink során, már nagyon jóban voltunk, mindenben számítottunk egymásra. Aztán egyszer elmentünk bulizni a srácokkal és hazafele volt egy kisebb autóbalesetünk – megsimogattam arcát, majd kíváncsian vártam a folytatást. – Senkinek nem esett komolyabb baja és a kocsi is egyben maradt, de Matthias nem volt bekötve és teljes erejéből lefejelte a kesztyűtartót. Azt mondta nincs semmi komoly, így nem mentünk orvoshoz, habár én szerettem volna. De mégiscsak rendőrnek készültem, ő az volt, szóval… nem akartunk bajba kerülni – magyarázkodott. – Ezt követően egyre többet fájt a feje, mindig ráfogta, hogy most az időjárás, most fáradt, most ez, most az… Én, hazudnék, ha azt mondanám nem furcsálltam, de felnőtt ember volt, gondoltam, ha nagyon fáj neki, elmegy…
- De nem ment el – suttogtam.
- Nem – csóválta fejét. – Egyik nap csak összeesett az őrsön és többé nem kelt fel. – letöröltem a szeméből kibuggyanó könnycseppeket és magamhoz öleltem. – Az ütés következtében keletkezett egy vérrög a fejében, ami érelzáródást okozott – suttogta. – Ha elvittem volna orvoshoz… Ha nem hagytam volna annyiban, kiderült volna és megmenthetik!
- Fabi, ez nem a te hibád volt – simogattam újra arcát. – Nincs rá garancia, hogy az orvosok meg tudták volna állapítani. És a testvéred felnőtt ember volt. Jogában állt eldönteni, megvizsgáltatja-e magát, vagy sem. Kérlek, ne rágd magad ezen!
- Tudom, már magamnak is megfogadtam, de gyakran eszembe jut és… talán csak könnyű magamat hibáztatnom már ilyenkor.
- Annyira jólelkű vagy. Más embereknek pont, hogy az a könnyebb, hogy másokat hibáztassanak – fintorogtam. Megrántotta a vállát, majd visszahúzott ölelésébe.
- Te is más vagy – tájékoztatott. – A többi lány, csak sajnálkozni tud ilyenkor és kerülni a testvér témát. De én nem szeretem, ha miattam kerülik. Mármint… én szeretek beszélni arról, milyen jó volt vele, míg élt – mesélte.
- Két bátyám van – emlékeztettem. – Tökéletesen tudom, mit érzel. – nyomott egy apró puszit a homlokomra, majd kissé távolabb húzódott.
- Kissé eltértünk a kémiától – mosolyodott el ismét.
- Igen – bólintottam.
- Folytassuk. Hamarosan indulnom kell – meghallva a szavakat, villámsebességre kapcsoltam. Nem akarom máris elengedni, még alig beszélgettünk, alig töltöttük együtt a délutánt. Meg kellene állnia az időnek egy kicsit!