Teil 4

Sziasztok. Tudom, eddig nem nagyon írtam itt hozzátok, de most láttam elérkezettnek erre az időt. Ez a negyedik rész, és még mindig 1 feliratkozónál tartunk, az összes komment száma pedig egy nagy kerek 0. Én nagyon szeretem ezt a történetet írni, mert beleadtam szívem-lelkem. Az első történetem, ahol a konkrét férfi főszereplő, nem egy valós személy, mégis fanfiction, hiszen Benedikt Höwedes és néhány csapattársa, családtagjai benne vannak.
De nem szaporítom fölöslegesen a szót, mert tudom, hogy aki talán elolvassa ezt a rövid megszólalást, valójában azt sem igazán érdekli. A lényeg, a lényeg: nem akarom fölösleges dolgokra pazarolni azt az alig pár hetet, mely elválaszt az érettségitől, így a következő részt 4 - hangsúlyozom NÉGY - darab kommenthez kötöm. Ha nem gyűlik össze, az minden bizonnyal dönt a történet sorsáról. Nagyon sajnálnám, ha nem kellene folytatnom.
Puszi mindenkinek:  manó*

A délelőttöt, nagyjából onnantól, hogy a szüleim elmentek dolgozni, átaludtam. Délben aztán főztem egy kis sajtos tésztát és letelepedtem a kanapéra. A tévét kapcsolgattam, mikor valaki teljes erejéből tenyerelt rá a csengőre. Meglepődtem, hiszen csak a szüleim tudják, hogy itthon vagyok, de azért kinyitottam.
Abban a pillanatban, hogy megláttam az ajtó túloldalán álló srácot, vissza akartam zárni, de lábával megakadályozta.
- Mit akarsz? – mordultam fel.
- Beszélnünk kell, madárkám! – hasonló hangszínnel válaszolt. Próbáltam keresztül nézni rajta, kimutatva, hogy nem érdekel, amit mond. – Tudod, nem szeretem, ha eljár az emberek szája…
- Én pedig nem szeretem, ha engem akarnak bűnözőként beállítani – sziszegtem. Belépett az ajtón, engem pedig a falhoz préselt, miközben kezét a nyakamra szorította.
- Ide figyelj Kisanyám! Velem nem szórakozol, világos? – mordult fel. – Sajnos a drogügyet már nem tudom lemosni magamról, de nem fogok azért is bíróság elé állni, hogy úgy bántam veled, ahogy megérdemelted – tájékoztatott.
- Mit akarsz tőlem? – suttogtam. Annyira szorította a torkom, hogy attól tartottam, menten megfojt.
- Vond vissza a vádat, miszerint majdnem megerőszakoltalak.
- De ez az igazság! – ellenkeztem.
- Nem kell tudniuk róla! Te csak fogod magad és elmondod, hogy füllentettél és kész – láthatta rajtam, hogy nem akarom megtenni, mert most váltott át a tekintete igazán sátánira. – Különben szörnyű dolgok fognak történni – tájékoztatott. – Lena csak a figyelmeztetés volt, remélem felfogtad! – Válaszra sem adott lehetőséget, kiviharzott az ajtón és eltűnt. A mobilomért rohantam és tárcsázni kezdtem Lena számát.
- Hanna? – szólt bele meglepetten.
- Jól vagy? – nagyot sóhajtottam.
- Igen, de miért? – kérdezte értetlenül.
- Nem történt veled semmi különös? – a szobámba rohantam és próbáltam keresni egy farmert és egy pólót, amit felvehetek.
- Nos, valaki le akart szorítani az útról, így kicsúsztam és bevertem a fejem, de, szerencsére semmi komoly – magyarázkodott. Ettől féltem.
- Oliver volt – suttogtam. – Most volt itt és… és azt mondta, hogy szörnyű dolgok fognak történni, ha nem teszem meg, amit kér – vallottam be.
- De miért? Hanna, mi történt? – kérdezte kíváncsian.
- Én… most el kell intéznem valamit, de utána visszahívlak és elmesélem, rendben? – ígértem meg.
- Oké – egyezett bele. – Szia – elköszöntem, majd bontottam a vonalat. Szobafogság ide vagy oda, most mindenképp le kell lépnem egy kis időre.

Alig húsz perc múlva, már Gelsenben voltam. Leparkoltam a rendőrség előtt, majd beszaladtam az épületbe. Nem is tudom pontosan miért ide jöttem, de úgy éreztem, beszélnem kell valakivel, aki ért hozzá.
- Miben segíthetek? – állított meg a hölgy a recepciónál.
- Fabian Koenig-et keresem – tájékoztattam. – Egy folyamatban lévő ügyről kell vele beszélnem.
- Azonnal szólok neki – bólintott. – Hogy hívják?
- Johanna Höwedes – idegesen doboltam ujjaimmal a recepciós pulton. Komolyan, erre mi szükség? Már háromszor felrohantam volna, míg itt váratnak.
- Herr Koenig, egy bizonyos Johanna Höwedes keresi egy folyamatban levő nyomozás miatt – tájékoztatta a nő.
- Küldje fel! – Meg sem vártam, hogy a nő is kimondja, a lépcsőhöz indultam és amilyen gyorsan csak tudtam, felrohantam az irodába, ahova éjszaka is becipeltek.
- Szia – lihegtem, berontva az irodába.
- Szia – állt fel aggódva. – Minden rendben van? – tiltakozóan megráztam a fejem, majd leültem a székre. – Tessék – nyújtott felém egy pohár vizet.
- Köszönöm – kortyoltam belőle párat, majd beszélni kezdtem. – Oliver nálam járt és megfenyegetett. Azt akarja, hogy vonjam vissza az erőszakról mondottakat, különben szörnyű dolgok fognak történni…
- Próbál megfélemlíteni – sóhajtott.
- És sikerült is neki! Majdnem megfojtott! És… és a barátnőmet, majdnem leszorították az útról, miközben hazafelé tartott! Fabian, ez nem normális – zokogtam.
- Szeretnéd, hogy védelmet rendeljek ki rájuk?
- Nem védhettek meg mindenkit, akit szeretek – tiltakoztam. – Én… vissza akarom vonni a vádat – jelentettem ki határozottan.
- Hanna, ne tedd meg, amit akar! A markában tart! Nem bánthat titeket! – Most, hogy a szeretteimről volt szó, már ezzel sem tudott meghatni.
- Kérlek – töröltem le a könnyeimet. – Oliver keze bármeddig elér – na, igen, ez náluk családi vonás. Az apja nagymenő üzletember, aki minden bizonnyal megfélemlítéssel szerzi meg magának az ügyfeleket.
- Rendben –sóhajtott fel. – Akkor ezennel vedd úgy, hogy az erőszak rész elfelejtve – közelebb hajolt. – Ha még egyszer bántani mer, csak szólj nekem, rendben? Csak ideiglenesen van kiengedve, míg tart az eljárás – finoman végigsimított arcomon.
- Köszönöm – suttogtam, majd felálltam.
- Öhm.. ebédszünetem van – pillantott az órára. – Nincs kedved meginni valamit?
- Haza kell mennem. Szobafogságban vagyok – meséltem el neki. – Ha megtudják, hogy ellógtam, a fejemet veszik – sóhajtottam.
- Kivéve, ha elmondod az okát – mellettem lépdelt lefele a lépcsőn.
- Nem szeretném feleslegesen stresszelni őket – vallottam be.
- Pár éve én is így gondolkodtam – mosolyodott el halványan. – De mai fejjel azt tanácsolom, mondd el nekik. Vagy, ha szeretnéd, megteszem én – ajánlkozott.
- Nem is tudom – sóhajtottam.
- Gondold át! Megadom a számom, ha bármikor szeretnél elérni – mosolygott halványan. – Egyszerűbb, mint mindig ideutazgatni.
Átnyújtottam a telefonom, ő pedig bepötyögte a telefonszámát.
- Hát akkor jó utat haza! És vigyázz magadra! – hangsúlyozta a vigyázz szót.
- Neked pedig jó étvágyat! – mosolyogtam rá. Rám kacsintott, majd tovább ment, a maga útjára. Beültem a kocsimba és hazaindultam, miközben azon tűnődtem, hogy teremthet valaki mások szívében boldogságot, már egyetlen mosollyal is.