Teil 7

Sziasztok! Gondoltam ismét szólok hozzátok pár szóban, hiszen fontos esemény közeleg. Jövő héttől elkezdődik az érettségi időszak, mely már engem is érinteni fog. Nagyon félek, ezt be kell vallanom, és szeretnék már túl lenni rajta. De ettől függetlenül, szeretném, ha tudnátok, nem foglak elhanyagolni benneteket! A történetből több rész is megvan írva előre, így tudok majd frissíteni nektek ebben a két hónapban is. Remélem, örültök! :) Jó olvasást a részhez! Puszi, manó*

- Muszáj menned? – szontyolodtam el az ajtóban állva. Nem akartam, hogy elmenjen.
- Tudod, hogy igen – simította kezét arcomra. – Addig hívd fel Lenat – tanácsolta.
- Remélem, megbocsájt – sóhajtottam fel. Mindenbe beavattam a közöttünk történtekkel kapcsolatban, mire azt tanácsolta, semmiképpen ne hagyjak veszni egy igaz barátot.
- Megfog – kacsintott. Az édesapám autója a felhajtóra gördült. – Vigyázz magadra!
- Te is! – egy-egy apró puszival búcsúztunk el, majd apához sétáltam. – Segítsek valamit?
- Öhm… nem, nem szükséges – mosolygott rám. – Hogy éreztétek magatokat?
- Jól – bólintottam. – Anya vett sütit, azt megettük, segített a leckében és beszélgettünk – bár nem kérdezte, úgy éreztem tartozok ennyivel neki, hiszen ’’szigorú’’ szobafogságban vagyok…
- Remek – mosolygott. – Remélem, még nekem is akad valami a hűtőben.
- Biztos – megrántottam a vállam, majd visszasétáltam a lakásba. – Milyen volt a meccs? – elfelejtettem összepakolni magunk után, így most szedtem össze a könyveimet és tettem a poharakat a mosogatóba.
- Jó volt. 3-0-ra nyertünk – büszkélkedett. Az apukám a városi fociklubnak, a TUS Halternnek az edzője, annakidején Bene is itt kezdte pályafutását.
- Szuper – mosolyogtam.
- Neked mikor lesz meccsed? – pillantott felém kíváncsian. Én a bátyáimmal ellentétben, inkább a kosárlabdát preferálom, már hosszú évek óta űzőm, a családtagjaim pedig rendszeres látogatók a lelátón.
- Jövő héten – merengtem. – Azt hiszem péntek délután, de már nem emlékszem pontosan, majd megkérdezem – magyaráztam.
- Rendben – bólintott.
- Megyek, felhívom Lenat – indultam a szobámba. – Jó étvágyat!
- Köszönöm – mosolyodott el, majd kinyitotta a hűtő ajtaját.
Egész este a telefonon lógtam. Először Lenanak tartottam hosszas beszámolót, sok minden történt a kihagyott idők alatt és úgy határozott, megbocsájt, ha többé nem kacsingatok a helytelen út felé. Mást nem tehettem, és nem is akartam, így hát megígértem.
Vacsora után a laptoppal az ölemben ültem az ágyra. Kerestem egy jó, még nem látott, minőségi filmet, mikor Fabi neve kezdett villogni a mobilom kijelzőjén.
- Szia – emeltem fülemhez.
- Elfelejtetted megadni a számodat – tájékoztatott.
- Nem mintha szükséged lett volna rá – kuncogtam.
- Életemben először csináltam ilyet, remélem, tudod! – tájékoztatott. Fekvő helyzetbe csúsztam, miközben a plafont méregettem.
- Milyet is, egész pontosan? Hogy a munkád által szerezted meg egy szimpatikus lány telefonszámát? Hmm, na jó, talán megbocsátok.
- De csak, mert te vagy, igaz? – kérdezett a lényegre.
- Naná! – nevettem fel. Hány napja is ismerem? Három? Mintha ezer lenne…
- Hogy vagy?
- Unatkozom – fáradt sóhaj hagyta el számat. – Épp valami filmet keresek. És te?
- Mi is azt nézünk, a srácokkal. Várjuk, hogy mikor riasztanak – mesélte.
- Remélhetőleg soha. Már bocs, tudom, hogy ha nincs munka, nincs pénz, de jobb lenne a világ rendőrségi ügyek nélkül… - magyaráztam.
- Egyértelműen. De sajnos az életünk része – felelte. – Na és, felhívtad Lenat?
- Igen, megbeszéltünk mindent, és megbocsájtott, ha cserébe nem csinálok több hülyeséget…
- Azt én is értékelném – helyeselt.
- Talán, ha vigyázol rám, jó leszek – alighogy kimondtam, beleharaptam alsó ajkamba.
- Vigyázok rád, míg engeded – kezdtem egyre jobban zavarba jönni. Nem szokásom telefonon keresztül flörtölni.
- Figyelj Fab – jutott eszembe hirtelen valami. – Hogy dolgozol jövő hét pénteken?
- Jövő héten…. ööö… pillanat, megnézem… - hallottam pár papírsusogást, majd újra visszatért, az a szuper édes hang. –Készenlétben leszek, szóval otthon, de bármi van, be kell jönnöm. Miért?
- Kosármeccsem lesz és szeretném, ha eljönnél – invitáltam meg.
- Ez szuperül hangzik! Szívesen elmegyek – elégedett mosollyal az arcomon, figyeltem az apró repedéseket a plafonon.
- Örülök – suttogtam.
- Akkor én is – suttogta a készülékbe. Hosszan beszélgettünk, míg el nem szólította a kötelessége, engem pedig az esti teendőim. Korán ágyba bújtam, mintha ezzel az idő múlását is felgyorsíthatnám. Csak az érdekelt, hogy túl legyek végre a holnap délelőttön.

- Hű. Úgy látom a rendőr barátod nagy hatással van az emberekre – csapódott mellém Lena, alighogy beléptem az iskola kapuján.
- Előfordul. De most miért is? – kidobtam rágómat a kukába, majd beléptem az osztályterembe.
- Mindenki Olli beégéséről beszél – rántott vállat. – Szerintem jól tette, hogy így kiállt értetek – szúrós pillantást küldtem felé. – izé… magáért.
- Nem tudom. Mi van, ha csak Oliver alá adta a lovat? Mármint ne érts félre, nagyon kedvelem és tudom, hogy helyesen cselekedett, de… azt hiszem, kicsit félek is – vallottam be.
- Megértem, de ő rendőr, szóval csak fel tudja mérni, mit mennyire érdemes, nem? – igazat kellett adnom barátnőmnek. Fabi nyilvánvalóan nem szállt volna szembe Oliverrel, ha tartana tőle.
- Talán igazad van – bólintottam, majd kinyitottam a füzetemet.
- Meg tudtad csinálni a házit? Pedig ez még nekem is nehéz volt! – Lena volt közülünk az okosabb és a szorgalmasabb is. Míg én a kosárlabdát helyeztem előnybe világéletemben, ő szorgalmasan tanult. Talán még sosem volt olyan bizonyítványa, ami nem kitűnő. Mások ezt strébernek nevezik, én egyszerűen csak irigylésre méltóan szorgalmasnak.
- Segítettek – pirultam el halványan.
- Na, ne! Jó képű, jó fej és még okos is? – mosolygott boldogan. – Megfogtad az Isten lábát! – felnevettem utóbbi mondatán, mire a tanár úr szigorúan pillantott felém.
- Valami hozzáfűzni valója van, Frau Höwedes?
- Nincs tanár úr, elnézést – kértem bocsánatot, majd mosolyogva szegeztem figyelmemet a tanórára.
Az órák jóval könnyedebben suhantak el fölöttünk, tekintve, hogy nem idegesítettek halálra a sugdolózásokkal. Lenaval úgy éreztük magunkat, mintha az utóbbi hetek soha meg sem történtek volna. Ő is nyitott felém és én is teljesen őszinte voltam vele. Meséltem neki a tegnapi délutánomról is, Fabiannal. Jól esett hallani, hogy ő is szimpatikusnak találja, de láttam rajta, hogy még így is tart tőle egy kicsit. Nem szeretné, ha csömörből, vödörbe esnék.
- Ígérem, hogy vigyázok magamra! Nem megyek bele semmi hülyeségbe, de nem is engedné, esküszöm! – mosolyogtam rá. – És nem kezdek bele semmibe, amíg nem vagyok meggyőződve tökéletesen az ő szándékairól – tettem hozzá.
- Helyes – bólintott helyeslően. – Most pedig menj! A herceg már vár – hátra pillantottam. Fabian a kocsijának dőlve várt rám, mint azok a szupermenő pasik a hollywoodi filmekben.
- Várj! Gyere! – megragadtam karját és magam után húztam. – Szia, Fabi – hajoltam közelebb, hogy két-két puszival köszöntsük egymást.
- Sziasztok – mosolygott zsebre dugott kézzel.
- Ő itt Lena, a barátnőm, akiről meséltem – mutattam barátnőmre. – Lena, ő itt Fabian.
- Fabian Koenig – nyújtotta kezét.
- Lena Hartwich – rázta meg megszeppenve.
- Örülök, hogy megismerhetlek – Fabian arcáról le se lehetett volna vakarni a mosolyt. Nagyon jól esett neki, hogy bemutattam egy újabb, számomra nagyon fontos személynek. – Már sokat hallottam rólad.
- Szintúgy. Mindkettő – mosolyodott el végre Lena is.
- Elvigyünk? – vetette fel az ötletet.
- Igazán nem szükséges… - hadakozott drága barátnőm. Én is hasonlóképpen tennék fordított helyzetben, most mégis szerettem volna, ha beleegyezik, hogy hazavigyük.
- A kávézótól nem messze lakik – mosolyogtam Fabianra, miközben beültem az anyósülésre.
- Akkor még útba is esik – bólintott. Lena felsóhajtott, majd mosolyogva beült hátulra. Pechje van, mert Fabian legalább olyan önfejű, mint én vagyok.
- Milyen volt a napod? – fordultam Fabi felé.
- Szokványos – rántott vállat. – Rablás, drogüzletek… hasonlók… - tájékoztatott.
- Minden nap vannak ilyen esetek? Sosincs nap, amikor nincs munkátok, úgymond? – érdeklődött drága barátnőm. Fabian jóízűen felnevetett, mintha legalábbis viccet mondott volna Lena.
- Nem, nincs olyan – rázta meg fejét. – Van, amikor kevesebb van, de olyan soha sincs, hogy nincs munka – avatta be. – Tudom, hogy jó lenne, de… de ez a való világ.
- És nem nehéz? Úgy értem, rengeteg rendőr jár pszichológushoz, és készül ki a munkája során… - nem csodálkoztam azon, hogy Lena előhozakodott ezzel a kérdéssel, hiszen pszichológiai pályára készül.
- Nehéz, de erre tettem fel az életemet. Boldoggá tesz, hogy a jót és az igazságot képviselhetem – elmosolyodtam szavain. – A pszichológus pedig általában nagyobb és keményebb esetek során szükséges.

- Szóval te még sosem voltál? – kapcsolódtam be a beszélgetésbe. 
- De, csak nem azért, mert kemény volt az egyik eset, vagy valami… - éreztem, hogy újra a számára érzékeny pontot, a testvérét érintettük, így inkább csak csendben nézelődtem tovább. – Pszichológusnak készülsz, jól sejtem? – fordult barátnőm felé, amint leállította a kocsit a kávézó előtt.
- Ha összejön, szeretnék az lenni – helyeselt.
- Összefog, csak higgy benne – tanácsolta.
- Így lesz! Köszönöm, hogy elhoztatok és tényleg örülök, hogy megismertelek – mosolygott.
- Én is örülök – Lena kiszállt az autóból, majd mi is követtük példáját. Megöleltem, majd továbbindult, mi pedig egyenesen az épületbe.
Ugyanazt kértük, mint tegnap, majd visszaindultunk az autó irányába. Ahogy egymás mellett haladtunk, hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajoltam és egy apró puszit nyomtam arcára.
- Ezt miért kaptam? – állt meg mosolyogva.
- Mindenért – apró mosollyal az arcomon rántottam meg vállamat, majd visszaültem a helyemre és vártam, hogy ő is beszálljon.
- Köszönöm – beült, majd hasonlóképpen cselekedett, mint én nemrégiben.