2013. április 29., hétfő

Teil 7

Sziasztok! Gondoltam ismét szólok hozzátok pár szóban, hiszen fontos esemény közeleg. Jövő héttől elkezdődik az érettségi időszak, mely már engem is érinteni fog. Nagyon félek, ezt be kell vallanom, és szeretnék már túl lenni rajta. De ettől függetlenül, szeretném, ha tudnátok, nem foglak elhanyagolni benneteket! A történetből több rész is megvan írva előre, így tudok majd frissíteni nektek ebben a két hónapban is. Remélem, örültök! :) Jó olvasást a részhez! Puszi, manó*

- Muszáj menned? – szontyolodtam el az ajtóban állva. Nem akartam, hogy elmenjen.
- Tudod, hogy igen – simította kezét arcomra. – Addig hívd fel Lenat – tanácsolta.
- Remélem, megbocsájt – sóhajtottam fel. Mindenbe beavattam a közöttünk történtekkel kapcsolatban, mire azt tanácsolta, semmiképpen ne hagyjak veszni egy igaz barátot.
- Megfog – kacsintott. Az édesapám autója a felhajtóra gördült. – Vigyázz magadra!
- Te is! – egy-egy apró puszival búcsúztunk el, majd apához sétáltam. – Segítsek valamit?
- Öhm… nem, nem szükséges – mosolygott rám. – Hogy éreztétek magatokat?
- Jól – bólintottam. – Anya vett sütit, azt megettük, segített a leckében és beszélgettünk – bár nem kérdezte, úgy éreztem tartozok ennyivel neki, hiszen ’’szigorú’’ szobafogságban vagyok…
- Remek – mosolygott. – Remélem, még nekem is akad valami a hűtőben.
- Biztos – megrántottam a vállam, majd visszasétáltam a lakásba. – Milyen volt a meccs? – elfelejtettem összepakolni magunk után, így most szedtem össze a könyveimet és tettem a poharakat a mosogatóba.
- Jó volt. 3-0-ra nyertünk – büszkélkedett. Az apukám a városi fociklubnak, a TUS Halternnek az edzője, annakidején Bene is itt kezdte pályafutását.
- Szuper – mosolyogtam.
- Neked mikor lesz meccsed? – pillantott felém kíváncsian. Én a bátyáimmal ellentétben, inkább a kosárlabdát preferálom, már hosszú évek óta űzőm, a családtagjaim pedig rendszeres látogatók a lelátón.
- Jövő héten – merengtem. – Azt hiszem péntek délután, de már nem emlékszem pontosan, majd megkérdezem – magyaráztam.
- Rendben – bólintott.
- Megyek, felhívom Lenat – indultam a szobámba. – Jó étvágyat!
- Köszönöm – mosolyodott el, majd kinyitotta a hűtő ajtaját.
Egész este a telefonon lógtam. Először Lenanak tartottam hosszas beszámolót, sok minden történt a kihagyott idők alatt és úgy határozott, megbocsájt, ha többé nem kacsingatok a helytelen út felé. Mást nem tehettem, és nem is akartam, így hát megígértem.
Vacsora után a laptoppal az ölemben ültem az ágyra. Kerestem egy jó, még nem látott, minőségi filmet, mikor Fabi neve kezdett villogni a mobilom kijelzőjén.
- Szia – emeltem fülemhez.
- Elfelejtetted megadni a számodat – tájékoztatott.
- Nem mintha szükséged lett volna rá – kuncogtam.
- Életemben először csináltam ilyet, remélem, tudod! – tájékoztatott. Fekvő helyzetbe csúsztam, miközben a plafont méregettem.
- Milyet is, egész pontosan? Hogy a munkád által szerezted meg egy szimpatikus lány telefonszámát? Hmm, na jó, talán megbocsátok.
- De csak, mert te vagy, igaz? – kérdezett a lényegre.
- Naná! – nevettem fel. Hány napja is ismerem? Három? Mintha ezer lenne…
- Hogy vagy?
- Unatkozom – fáradt sóhaj hagyta el számat. – Épp valami filmet keresek. És te?
- Mi is azt nézünk, a srácokkal. Várjuk, hogy mikor riasztanak – mesélte.
- Remélhetőleg soha. Már bocs, tudom, hogy ha nincs munka, nincs pénz, de jobb lenne a világ rendőrségi ügyek nélkül… - magyaráztam.
- Egyértelműen. De sajnos az életünk része – felelte. – Na és, felhívtad Lenat?
- Igen, megbeszéltünk mindent, és megbocsájtott, ha cserébe nem csinálok több hülyeséget…
- Azt én is értékelném – helyeselt.
- Talán, ha vigyázol rám, jó leszek – alighogy kimondtam, beleharaptam alsó ajkamba.
- Vigyázok rád, míg engeded – kezdtem egyre jobban zavarba jönni. Nem szokásom telefonon keresztül flörtölni.
- Figyelj Fab – jutott eszembe hirtelen valami. – Hogy dolgozol jövő hét pénteken?
- Jövő héten…. ööö… pillanat, megnézem… - hallottam pár papírsusogást, majd újra visszatért, az a szuper édes hang. –Készenlétben leszek, szóval otthon, de bármi van, be kell jönnöm. Miért?
- Kosármeccsem lesz és szeretném, ha eljönnél – invitáltam meg.
- Ez szuperül hangzik! Szívesen elmegyek – elégedett mosollyal az arcomon, figyeltem az apró repedéseket a plafonon.
- Örülök – suttogtam.
- Akkor én is – suttogta a készülékbe. Hosszan beszélgettünk, míg el nem szólította a kötelessége, engem pedig az esti teendőim. Korán ágyba bújtam, mintha ezzel az idő múlását is felgyorsíthatnám. Csak az érdekelt, hogy túl legyek végre a holnap délelőttön.

- Hű. Úgy látom a rendőr barátod nagy hatással van az emberekre – csapódott mellém Lena, alighogy beléptem az iskola kapuján.
- Előfordul. De most miért is? – kidobtam rágómat a kukába, majd beléptem az osztályterembe.
- Mindenki Olli beégéséről beszél – rántott vállat. – Szerintem jól tette, hogy így kiállt értetek – szúrós pillantást küldtem felé. – izé… magáért.
- Nem tudom. Mi van, ha csak Oliver alá adta a lovat? Mármint ne érts félre, nagyon kedvelem és tudom, hogy helyesen cselekedett, de… azt hiszem, kicsit félek is – vallottam be.
- Megértem, de ő rendőr, szóval csak fel tudja mérni, mit mennyire érdemes, nem? – igazat kellett adnom barátnőmnek. Fabi nyilvánvalóan nem szállt volna szembe Oliverrel, ha tartana tőle.
- Talán igazad van – bólintottam, majd kinyitottam a füzetemet.
- Meg tudtad csinálni a házit? Pedig ez még nekem is nehéz volt! – Lena volt közülünk az okosabb és a szorgalmasabb is. Míg én a kosárlabdát helyeztem előnybe világéletemben, ő szorgalmasan tanult. Talán még sosem volt olyan bizonyítványa, ami nem kitűnő. Mások ezt strébernek nevezik, én egyszerűen csak irigylésre méltóan szorgalmasnak.
- Segítettek – pirultam el halványan.
- Na, ne! Jó képű, jó fej és még okos is? – mosolygott boldogan. – Megfogtad az Isten lábát! – felnevettem utóbbi mondatán, mire a tanár úr szigorúan pillantott felém.
- Valami hozzáfűzni valója van, Frau Höwedes?
- Nincs tanár úr, elnézést – kértem bocsánatot, majd mosolyogva szegeztem figyelmemet a tanórára.
Az órák jóval könnyedebben suhantak el fölöttünk, tekintve, hogy nem idegesítettek halálra a sugdolózásokkal. Lenaval úgy éreztük magunkat, mintha az utóbbi hetek soha meg sem történtek volna. Ő is nyitott felém és én is teljesen őszinte voltam vele. Meséltem neki a tegnapi délutánomról is, Fabiannal. Jól esett hallani, hogy ő is szimpatikusnak találja, de láttam rajta, hogy még így is tart tőle egy kicsit. Nem szeretné, ha csömörből, vödörbe esnék.

- Ígérem, hogy vigyázok magamra! Nem megyek bele semmi hülyeségbe, de nem is engedné, esküszöm! – mosolyogtam rá. – És nem kezdek bele semmibe, amíg nem vagyok meggyőződve tökéletesen az ő szándékairól – tettem hozzá.
- Helyes – bólintott helyeslően. – Most pedig menj! A herceg már vár – hátra pillantottam. Fabian a kocsijának dőlve várt rám, mint azok a szupermenő pasik a hollywoodi filmekben.
- Várj! Gyere! – megragadtam karját és magam után húztam. – Szia, Fabi – hajoltam közelebb, hogy két-két puszival köszöntsük egymást.
- Sziasztok – mosolygott zsebre dugott kézzel.
- Ő itt Lena, a barátnőm, akiről meséltem – mutattam barátnőmre. – Lena, ő itt Fabian.
- Fabian Koenig – nyújtotta kezét.
- Lena Hartwich – rázta meg megszeppenve.
- Örülök, hogy megismerhetlek – Fabian arcáról le se lehetett volna vakarni a mosolyt. Nagyon jól esett neki, hogy bemutattam egy újabb, számomra nagyon fontos személynek. – Már sokat hallottam rólad.
- Szintúgy. Mindkettő – mosolyodott el végre Lena is.
- Elvigyünk? – vetette fel az ötletet.
- Igazán nem szükséges… - hadakozott drága barátnőm. Én is hasonlóképpen tennék fordított helyzetben, most mégis szerettem volna, ha beleegyezik, hogy hazavigyük.
- A kávézótól nem messze lakik – mosolyogtam Fabianra, miközben beültem az anyósülésre.
- Akkor még útba is esik – bólintott. Lena felsóhajtott, majd mosolyogva beült hátulra. Pechje van, mert Fabian legalább olyan önfejű, mint én vagyok.
- Milyen volt a napod? – fordultam Fabi felé.
- Szokványos – rántott vállat. – Rablás, drogüzletek… hasonlók… - tájékoztatott.
- Minden nap vannak ilyen esetek? Sosincs nap, amikor nincs munkátok, úgymond? – érdeklődött drága barátnőm. Fabian jóízűen felnevetett, mintha legalábbis viccet mondott volna Lena.
- Nem, nincs olyan – rázta meg fejét. – Van, amikor kevesebb van, de olyan soha sincs, hogy nincs munka – avatta be. – Tudom, hogy jó lenne, de… de ez a való világ.
- És nem nehéz? Úgy értem, rengeteg rendőr jár pszichológushoz, és készül ki a munkája során… - nem csodálkoztam azon, hogy Lena előhozakodott ezzel a kérdéssel, hiszen pszichológiai pályára készül.
- Nehéz, de erre tettem fel az életemet. Boldoggá tesz, hogy a jót és az igazságot képviselhetem – elmosolyodtam szavain. – A pszichológus pedig általában nagyobb és keményebb esetek során szükséges.

- Szóval te még sosem voltál? – kapcsolódtam be a beszélgetésbe. 
- De, csak nem azért, mert kemény volt az egyik eset, vagy valami… - éreztem, hogy újra a számára érzékeny pontot, a testvérét érintettük, így inkább csak csendben nézelődtem tovább. – Pszichológusnak készülsz, jól sejtem? – fordult barátnőm felé, amint leállította a kocsit a kávézó előtt.
- Ha összejön, szeretnék az lenni – helyeselt.
- Összefog, csak higgy benne – tanácsolta.
- Így lesz! Köszönöm, hogy elhoztatok és tényleg örülök, hogy megismertelek – mosolygott.
- Én is örülök – Lena kiszállt az autóból, majd mi is követtük példáját. Megöleltem, majd továbbindult, mi pedig egyenesen az épületbe.
Ugyanazt kértük, mint tegnap, majd visszaindultunk az autó irányába. Ahogy egymás mellett haladtunk, hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajoltam és egy apró puszit nyomtam arcára.
- Ezt miért kaptam? – állt meg mosolyogva.
- Mindenért – apró mosollyal az arcomon rántottam meg vállamat, majd visszaültem a helyemre és vártam, hogy ő is beszálljon.
- Köszönöm – beült, majd hasonlóképpen cselekedett, mint én nemrégiben.


2013. április 24., szerda

Teil 6

Másnap reggel furcsa volt újra iskolába menni. Mintha egy egész hónapot hiányoztam volna, nem csak egyetlen napot. Mindenki furcsán méregetett, összesúgtak a hátam mögött, én pedig, próbálva mindezt nem észrevenni, indultam a tanterembe.
Nem akartam a régi helyemre ülni, nem akarom látni Petrat és beszélni sem akarok vele. A leghátsó sorba indultam és hagytam, hogy az üljön mellém, aki akar. Ez aztán nem sokkal később meg is történt, Lena huppant le mellém.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak, csak vendégünk volt és utána, már későre járt – mentegetőztem.
- A rendőr? – nem hittem a fülemnek. Honnan tudja?
- Ho… honnan tudod? – ráztam a fejem értetlenül.
- Mindenki tudja. Oliver körbeküldött egy képet a sulinak, amin puszit adsz a zsarunak a házatok előtt. Azt terjeszti, hogy ezért úsztad meg a dolgot… - avatott be.
- De hát ez hülyeség! Fabian azért volt nálunk, mert Oliver megzsarolt, hogy nem csak neked, de a szeretteimnek is baja esik, ha nem vonom vissza az erőszakról tett vádakat – magyarázkodtam.
- Én elhiszem – simította meg hátamat. – De a többieket nehezebb lesz meggyőznöd!
- Nem érdekelnek a többiek – suttogtam. Becsengettek én pedig a füzetem fölé görnyedtem. Megpróbáltam kizárni a külvilágot, minden erőmmel, ám nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Suli után, mikor Olli teli pofával vigyorgott rám a folyosó túloldaláról, feladtam.
- Remélem, boldog vagy! – mordultam fel.
- Bocs. Mi van? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Kapálózhatsz, bemocskolhatsz, fenyegetőzhetsz, tehetsz akármit… bűnöző vagy és ezen semmi nem változtat!
- Igen? Szerintem te vagy a bűnöző, csak eltakargatja a drága kufirctársad! – rám kacsintott, majd magamra hagyott a folyosó közepén. Nem hagyhattam annyiban, utána futottam, majd elé álltam és lekevertem neki egy pofont.
- Én nem élek a piszkos módszereiddel! Ha elkövettem volna valamit, vállalnám érte a következményeket! – vetettem oda, majd hátat fordítottam, hogy hazainduljak. Elkapta a karomat és maga felé fordított.
- Magadat áltathatod, de másokat nem – vetette oda.
- Engedd el! – mordult rá egy ismerős hang. Oldalra pillantottam és Fabian állt ott. Soha rosszabbkor nem jöhetett volna!
- Emlegetett szamár! – nevetett fel Oliver. – Látod, Kislány! Ezek után már nem mentegetőzhetsz!
- Szabadna tudnom, miről is van szó? – bár nem viselt egyenruhát, így is érezhető volt a tiszteletet követelő kisugárzása.
- Oliver szerint, titokban összefeküdtünk, hogy felments a vádak alól – tájékoztattam.
- Nos, ez a kijelentés több sebből is vérzik. Nincs köztünk semmi. Ismerkedünk, igen, de jogunk van hozzá, ahogy bármely más embernek is. És akkor elérkeztünk a másik hibához: nem én kezelem Johanna ügyét, és a tiedet sem! Én csak a vallomását intéztem! – tájékoztatott minket Fabian. – Egyéb kérdés? – látszik, hogy mennyire jó rendőr. Hiszen képes megőrizni a hidegvérét, még akkor is, ha róla van szó.
Oliver nem válaszolt, így Fabi sarkon fordult és a kocsijához indult, én pedig követtem.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Gondoltam eljövök érted – kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is beszállt. – Nem volt rossz döntés.
- De… De most azt hiszik, hogy tényleg van valami – dünnyögtem.
- Miért érdekel, hogy mit hisznek? – húzta fel kérdően szemöldökét.
- Nem tudom – suttogtam. – De várj! Mi az, hogy nem a tied az ügyünk? Én azt hittem te foglalkozol vele.
- A szabály tiltja, hogy találkozgass valakivel, akinek az ügyét viszed – ismertette velem. – Elcseréltem egy másik ügyre – ismerte be. – Így is első kézből tudom, hogy mi a helyzet, segítek is nekik, de nem az én nevem áll ott, és így egyikünket se keverhetik bajba – magyarázkodott.
- Miért éri ez meg neked? – pillantottam rá.
- Még magam sem tudom – mosolygott. – De szeretném magam jól érezni. Az élet rövid – rántott vállat.
- Igaz – bólintottam. – Szóval, veszünk egy kávét?
- Naná – kuncogott.
Egyenes a közeli Starbucks kávézóhoz hajtott, ahol megvettük a véleményem szerint, jól megérdemelt, italokat. Kezünkben a kávékkal indultunk el hozzánk. Még elég forróak voltak, így mire hazaérünk, valószínűleg elérik az iható hőmérsékletet.
- Oliver miatt csináltad, igaz? – szólalt meg hirtelen.
- Micsodát? – értetlenkedtem.
- Hogy be akartál kerülni közéjük… - hozta fel ismét a témát.
- Igen – suttogtam. – Ostoba és naiv voltam – fintorogtam.
- Ő volt az elérhetetlen nagymenő? – kérdezett rá.
- Neked is volt ilyen? Elérhetetlen, népszerű lány? – kaptam felé a pillantásom.
- Honnan veszed, hogy én nem voltam népszerű? – kérdően felhúzta szemöldökét, apró mosollyal a szája szegletében.
- Mert te inkább az okos, csendben meghúzódó fiúnak tűnsz, akiért döglenek a csajok, de nem menősködik a folyosókon, inkább csak úgy van… - hadováltam össze-vissza, mint egy buta kislány. Fogalmam sincs, mivel váltja ezt ki belőlem, de kezdtem zavarba jönni.
- Csak úgy van – nevetett fel.
- Érted, hogy értem – mosolyogtam rá.
- Valami ilyesmi voltam – vallotta be. – Nem én voltam a legnépszerűbb, de aránylag ’’menő’’ voltam. Bár, valahogy sosem érdekelt – megrántotta a vállát. Oldalra pillantottam, hogy kinézzek az ablakon. Már Halternben voltunk, nem messze a házunktól.
- Akkor mi érdekelt a gimiben? – pillantottam felé, miközben leállította az autót.
- A barátnőm és a foci – lemerevedtem a barátnő szó hallatán. Még bele se gondoltam, hogy mi van, ha barátnője van. Mi van, ha csak félreértettem a jeleit?
- Mi a baj? – hajolt közelebb aggódó tekintettel.
- Semmi – legyintettem, majd kiszálltam a kocsiból.
- Említettem már, hogy felismerem, ha valaki hazudik? – lépett mögém, kávéinkkal a kezében.
- Rémlik valami – kuncogtam.
- Hanna nem megyek be, ha nem mondod meg, mi a baj – állt elém, mikor nyitottam az ajtót.
- Fabi, nincs semmi gond. Egyszerűen csak elmerengtem – mosolyogtam rá, hátha elhiszi.
- Ha te mondod – sóhajtott fel, majd engedte, hogy belépjünk a lakásba. Lerúgtuk cipőinket, majd a konyhába cuccoltunk le. A pultnak támaszkodott, míg én leültem a székre.


- Gyakrabban is lehetnél civilben – mértem végig.
- Tetszik? – harapott ajkába, ezzel még szexibbé téve önmagát. Bólintottam egy apró igent, miközben újat szürcsöltem italomból. – Nos, igen. Kevésbé rémisztő, mint egy rendőregyenruha – ellökte magát a pulttól, majd leült a mellettem levő székre.
- Nem rémisztő, csak... na jó, egy kicsit tényleg az – mindketten felnevettünk. – Nem vagy éhes? – megittam az utolsó kortyot is, majd a kukába hajítottam a papírpoharat.
- Hmm. Talán egy kicsit – merengett. – Igazából ettem, mielőtt elmentem érted – kinyitottam a hűtőajtót és feltérképeztem a választékot.
- Az már régen volt. Mhhm, süti – mosolyodtam el. – Ezt muszáj megkóstolnod! – kivettem a hűtőből, majd fogtam két kanalat és visszasétáltam az asztalhoz. – Kókuszos. Remélem, nem vagy rá allergiás.
- Nem – mosolygott. – Köszi – elvette a kanalat és belekóstolt. – Finom – ízlelgette, miközben én már legalább a harmadik falatnál jártam.
- Ez a kedvenc süteményem – ismertem be.
- Talán nekem is az lesz – kacsintott, mire finoman a vállába bokszoltam. Együtt fogyasztottuk el, majd elmostam a tányért és gondolatban átfutottam, mik is a teendőim még mára.
- Sokat kell tanulnod? – pillantott felém.
- Pont ezen merengtem – lepődtem meg. – A gondolataimban is olvasol?
- Sajnos nem – húzta el száját. – Pedig néha jó lenne – kacsintott.
- Ajj, olyan vagy – nevettem fel.
- Okos, kedves és szuper szexi a civil ruhában? – felnevettem, majd táskámért nyúltam.
- És persze hihetetlenül szerény – ültem vissza mellé.
- Igen, az is – helyeselt.
- Nos, kedves szuper okos barátom, értesz a kémiához?
- Ahhoz, ami köztünk van, vagy ami a könyvedben szerepel? – vigyorgott. Szokatlan volt, hogy ennyire nyíltan kimutatja, mit gondol, ugyanakkor mégis tartja a tisztes távolságot és nem veti rám magát.
- Ezt tartogasd a barátnődnek – kérleltem suttogva.
- Melyiknek? – kuncogott. Nem tudtam, hogy ezt most komolyan vegyem-e, vagy sem. Arcára pillantottam és próbáltam kiigazodni rajta. – Csak mert, hogy egy sincs – tette hozzá, alig pár centiméterre arcomtól.
- De a kocsiban, azt mondtad, hogy már a gimiben is vele foglalkoztál… - elmosolyodott, miközben szüntelen figyeltem vonásait. Muszáj kiismernem. Látni akarom, mikor hazudik, mikor titkol el valamit, mikor igazán boldog…
- Azt mondtam, hogy a gimiben a barátnőmmel és a focival foglalkoztam – ismételte meg mondatát. – De ő csak a gimiben volt a barátnőm.
- Miért szakítottatok? – ha már elkezdtük a témát és szeretnénk egymást megismerni, kihasználom a lehetőséget és kifaggatom.
- Alkut ajánlok! Megoldasz egy feladatot és én válaszolok egy kérdésre.
- Három – Ha ő alkudozhat, én is.
- Kettő! – Csak azért is rávágta, hogy végül neki legyen igaza.
- Rendben – sóhajtottam. Kinyitottam a könyvem és a füzetem, majd neki álltam az első feladatnak. – Kész van! – mosolyogtam büszkén pár perc múlva. - Most pedig az első kérdésem: Miért szakítottatok?
- Mert nehéz időszakom volt és ő nem bírta nézni, ahogy marcangoltam önmagam – vallotta be.
- Mi történt? – pillantottam rá meglepetten.
- Inkább kérdezz mást! – kért.
- Fabi, kérlek! – tenyeremet arcára simítottam.
- Meghalt a bátyám – nyelt nagyot. A torkomban egy hatalmas gombóc kezdett növekedni. Istenem, mekkora egy barom vagyok!
- Sajnálom! – suttogtam. Megsimogatta arcomat. Szemeiben csillogott pár könnycsepp, de nem engedte, hogy utat törjenek maguknak. Kíváncsi voltam, hogy mi történt a testvérével, de inkább visszafordultam a feladatomhoz és elkezdtem megoldani a következőt.
- Az ott nem jó – mutatott az egyik számra, melyet sikeresen elnéztem.
- Köszi – mosolyogtam rá halványan. Az asztallapra könyökölt, majd fejét is letette, így fürkészte tovább arcomat, míg a feladat megoldásával bajlódtam.
- Beteg volt – szólalt meg hirtelen.
- Hmm? – emeltem rá a pillantásom.
- Matthiasnak vérröge volt – közölte tényszerűen. – Tudom, hogy kíváncsi vagy, de nem merted megkérdezni…
- Kezd idegesíteni, hogy ennyire átlátsz rajtam – tettem csípőre kezeimet.
- Csak jó emberismerő vagyok – simogatta meg kezemet. – Szeretnél róla kérdezni?
- Szeretnél róla mesélni? – feleltem kérdéssel-kérdésére.
- Ő volt a legjobb testvér a világon. Sose martuk egymást. Oké, néha gyerekként, de a középiskolai éveink során, már nagyon jóban voltunk, mindenben számítottunk egymásra. Aztán egyszer elmentünk bulizni a srácokkal és hazafele volt egy kisebb autóbalesetünk – megsimogattam arcát, majd kíváncsian vártam a folytatást. – Senkinek nem esett komolyabb baja és a kocsi is egyben maradt, de Matthias nem volt bekötve és teljes erejéből lefejelte a kesztyűtartót. Azt mondta nincs semmi komoly, így nem mentünk orvoshoz, habár én szerettem volna. De mégiscsak rendőrnek készültem, ő az volt, szóval… nem akartunk bajba kerülni – magyarázkodott. – Ezt követően egyre többet fájt a feje, mindig ráfogta, hogy most az időjárás, most fáradt, most ez, most az… Én, hazudnék, ha azt mondanám nem furcsálltam, de felnőtt ember volt, gondoltam, ha nagyon fáj neki, elmegy…
- De nem ment el – suttogtam.
- Nem – csóválta fejét. – Egyik nap csak összeesett az őrsön és többé nem kelt fel. – letöröltem a szeméből kibuggyanó könnycseppeket és magamhoz öleltem. – Az ütés következtében keletkezett egy vérrög a fejében, ami érelzáródást okozott – suttogta. – Ha elvittem volna orvoshoz… Ha nem hagytam volna annyiban, kiderült volna és megmenthetik!
- Fabi, ez nem a te hibád volt – simogattam újra arcát. – Nincs rá garancia, hogy az orvosok meg tudták volna állapítani. És a testvéred felnőtt ember volt. Jogában állt eldönteni, megvizsgáltatja-e magát, vagy sem. Kérlek, ne rágd magad ezen!
- Tudom, már magamnak is megfogadtam, de gyakran eszembe jut és… talán csak könnyű magamat hibáztatnom már ilyenkor.
- Annyira jólelkű vagy. Más embereknek pont, hogy az a könnyebb, hogy másokat hibáztassanak – fintorogtam. Megrántotta a vállát, majd visszahúzott ölelésébe.
- Te is más vagy – tájékoztatott. – A többi lány, csak sajnálkozni tud ilyenkor és kerülni a testvér témát. De én nem szeretem, ha miattam kerülik. Mármint… én szeretek beszélni arról, milyen jó volt vele, míg élt – mesélte.
- Két bátyám van – emlékeztettem. – Tökéletesen tudom, mit érzel. – nyomott egy apró puszit a homlokomra, majd kissé távolabb húzódott.
- Kissé eltértünk a kémiától – mosolyodott el ismét.
- Igen – bólintottam.
- Folytassuk. Hamarosan indulnom kell – meghallva a szavakat, villámsebességre kapcsoltam. Nem akarom máris elengedni, még alig beszélgettünk, alig töltöttük együtt a délutánt. Meg kellene állnia az időnek egy kicsit!

2013. április 18., csütörtök

Teil 5

Egész délután merengtem, ezen nem változtatott a matekházi sem. Fabiannak igaza van. A szüleim minden rossztól meg akarnak védeni, így joguk van ahhoz, hogy én is megvédjem őket. Joguk van tudni, mi folyik körülöttük. Alighogy elhatároztam, kitálalok, megszólalt a csengő.
- Miben segíthetek? – kérdezte édesapám, miután kinyitotta az ajtót.
- Jó estét! Bocsánat a késői zavarásért, Fabian Koenig vagyok és Johannát keresem – nagyokat pislogtam a neve hallatán, majd kirobogtam a konyhából.
- Szia – néztem rá meglepetten.
- Bocsi a zavarásért – suttogta. – Beszélhetnék veled, négyszemközt? – kisétáltam az ajtón, majd leültem a lépcsőre.
- Minden rendben? – pillantottam felé.
- Persze – bólintott. – Visszahoztam a kabátod – a dzsekit még Phil autójában hagytam. Teljesen elfelejtkeztem a létezéséről is. – Az egyik barátod autójában volt.
- Már nem a barátaim – suttogtam. – Köszönöm – vettem el tőle. – És most mondd el, miért vagy itt igazából – mosolyogtam rá.
- Ennyire átlátszó vagyok? – nevetett fel.
- Eléggé – bólintottam. – És egyébként, körülbelül két perced van, mielőtt apám behív. Emlékszel, szobafogság…
- Igen, persze – bólintott. – Csak tudni szerettem volna, hogy hogy vagy – vallotta be.
- Egészen idáig jöttél, hogy megkérdezd? – Még soha, senki nem tett értem hasonlót, így melengette a szívemet.
- Jól esett – rántott vállat. – Elmondtad nekik, hogy mi volt ma?
- Még most gyűjtöm hozzá az erőt – suttogtam. – Figyelj, áll még, hogy… hogy esetleg elmondanád? – kérdeztem halkan.
- Ha szeretnéd – bólintott.
- Jó lenne. De az is elég, ha csak állsz mellettem, az egyenruhád sugározza az erőt – kuncogtam.
- Még véletlen sem a személyiségem… - forgatta szemeit. Megragadtam a karját és magammal húztam a lakásba.
- Anya, apa beszélhetnénk? – anya kijött a konyhából és a nappaliba lépett.
- Frau Höwedes – nyújtott kezet Fabi. – A nevem Fabian Koenig.
- Történt valami? – alig kapott levegőt. Szerintem még sosem járt rendőr a lakásunkban.
- Délután itt járt Oliver – vallottam be.
- Mit akart? – mordult fel apám azonnal. – Ugye nem engedted be? Megbeszéltük, hogy nem fogadhatsz vendégeket!
- Nem igazán kérdezte, hogy beengedem-e – csattantam fel. – Azért jött, hogy megfenyegessen!
- Micsoda? – döbbent le édesanyám.
- Oliver lebukott a drogokkal, de az, hogy erőszakos volt a lányukkal plusz időt jelenthet neki, mikor a bíróság dönt. Ezért megfenyegette a lányukat, hogy vagy visszavonja ezt a vádat, vagy bántani fogja a szeretteit – magyarázta Fabian.
- Lena volt a jel… - suttogtam. – Leszorították a kocsiját az útról – meséltem.
- De ugye jól van? – anya úgy szerette, mintha a saját gyermeke lenne, néha talán még jobban is…
- Egy-két karcolással megúszta. De nem kockáztathatok. Fabian felajánlotta, hogy rendőrök vigyázzanak ránk, de én nem akarom, hogy mindennap rettegve menjünk el itthonról. Szóval, visszavontam a vádat – vallottam be.
- Kicsim, biztos vagy benne?
- Igen. Fontosabb a biztonságotok, mint az, hogy hány évet ül az a szemétláda – mordultam fel.
- És ön, Herr Koenig? Maga szerint jól döntött a lányom? – fordult felé édesapám.
- Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy végre rács mögött tudhassuk, de abban igaza van Johannának, hogy a keze messzire elér, és nem tudhatjuk, mire képes. A biztonságuk pedig mindennél fontosabb – hálásan rámosolyogtam, majd megöleltem édesanyámat.
- Nem haragszotok? – pillantottam édesapámra.
- Mert szereted a családod? Nem – mosolygott rám, majd ő is megölelt.
- Akkor se, ha kilógtam, hogy beszélhessek erről Fabiannal? – hátráltam egy lépést, félénk mosollyal az arcomon.
- Menj és fejezd be a vacsorádat! – anya mosolyogva csóválta a fejét. A konyha felé indultam, majd ismét Fabianra pillantottam. Nem akartam, hogy máris elmenjen.
- Ön nem éhes, Herr Koenig? – jellemző, hogy anya őt is egyből etetné. Mindig az étel az első, amit felajánl, mikor érkezik hozzánk valaki.
- Jól gondold meg! Anya lasagne-ja a világon a legjobb – kacsintottam rá.
- Szívesen megkóstolom – egyezett bele. – De kérem, tegeződjünk!

Fabi legalább egy órát, másfelet maradt még, mely idő alatt nem csak velem, de szüleimmel is jól elbeszélgetett. Végül aztán eljött a búcsú ideje, hiszen neki másnap munka, még ha csak este is, nekem pedig iskola.
- Nem lenne kedved, meginni velem valamikor egy kávét? Kettesben – tette hozzá.
- Szobafogságban vagyok – sóhajtottam fel.
- És, ha én jönnék? – ajánlotta. – Suli után, mikor a szüleid még dolgoznak.
- Megkérdezem – mosolyogtam rá, majd beszaladtam a lakásba, hogy megérdeklődjem a szüleimtől.
Amennyire csak tudtam, siettem Fabianhoz. Az Istenért sem szerettem volna megvárakoztatni.
- Na? – pillantott félénken.
- Megengedték – rántottam meg a vállam mosolyogva. – De ez nem randi, oké? – kértem. Most nem igazán van szükségem kapcsolatra, viszont nagyon szimpatikus és szeretném megismerni.
- Csak ismerkedünk – emelte fel kezeit megadóan.
- Igen – bólogattam.
- Szóval, akkor holnap – hátrált.
- Jó éjt, Fabi! – leheltem egy apró puszit arcára.
- Jó éjt! – mosolygott rám, majd autójához sétált.

2013. április 14., vasárnap

Teil 4

Sziasztok. Tudom, eddig nem nagyon írtam itt hozzátok, de most láttam elérkezettnek erre az időt. Ez a negyedik rész, és még mindig 1 feliratkozónál tartunk, az összes komment száma pedig egy nagy kerek 0. Én nagyon szeretem ezt a történetet írni, mert beleadtam szívem-lelkem. Az első történetem, ahol a konkrét férfi főszereplő, nem egy valós személy, mégis fanfiction, hiszen Benedikt Höwedes és néhány csapattársa, családtagjai benne vannak.
De nem szaporítom fölöslegesen a szót, mert tudom, hogy aki talán elolvassa ezt a rövid megszólalást, valójában azt sem igazán érdekli. A lényeg, a lényeg: nem akarom fölösleges dolgokra pazarolni azt az alig pár hetet, mely elválaszt az érettségitől, így a következő részt 4 - hangsúlyozom NÉGY - darab kommenthez kötöm. Ha nem gyűlik össze, az minden bizonnyal dönt a történet sorsáról. Nagyon sajnálnám, ha nem kellene folytatnom.
Puszi mindenkinek:  manó*



A délelőttöt, nagyjából onnantól, hogy a szüleim elmentek dolgozni, átaludtam. Délben aztán főztem egy kis sajtos tésztát és letelepedtem a kanapéra. A tévét kapcsolgattam, mikor valaki teljes erejéből tenyerelt rá a csengőre. Meglepődtem, hiszen csak a szüleim tudják, hogy itthon vagyok, de azért kinyitottam.
Abban a pillanatban, hogy megláttam az ajtó túloldalán álló srácot, vissza akartam zárni, de lábával megakadályozta.
- Mit akarsz? – mordultam fel.
- Beszélnünk kell, madárkám! – hasonló hangszínnel válaszolt. Próbáltam keresztül nézni rajta, kimutatva, hogy nem érdekel, amit mond. – Tudod, nem szeretem, ha eljár az emberek szája…
- Én pedig nem szeretem, ha engem akarnak bűnözőként beállítani – sziszegtem. Belépett az ajtón, engem pedig a falhoz préselt, miközben kezét a nyakamra szorította.
- Ide figyelj Kisanyám! Velem nem szórakozol, világos? – mordult fel. – Sajnos a drogügyet már nem tudom lemosni magamról, de nem fogok azért is bíróság elé állni, hogy úgy bántam veled, ahogy megérdemelted – tájékoztatott.
- Mit akarsz tőlem? – suttogtam. Annyira szorította a torkom, hogy attól tartottam, menten megfojt.
- Vond vissza a vádat, miszerint majdnem megerőszakoltalak.
- De ez az igazság! – ellenkeztem.
- Nem kell tudniuk róla! Te csak fogod magad és elmondod, hogy füllentettél és kész – láthatta rajtam, hogy nem akarom megtenni, mert most váltott át a tekintete igazán sátánira. – Különben szörnyű dolgok fognak történni – tájékoztatott. – Lena csak a figyelmeztetés volt, remélem felfogtad! – Válaszra sem adott lehetőséget, kiviharzott az ajtón és eltűnt. A mobilomért rohantam és tárcsázni kezdtem Lena számát.
- Hanna? – szólt bele meglepetten.
- Jól vagy? – nagyot sóhajtottam.
- Igen, de miért? – kérdezte értetlenül.
- Nem történt veled semmi különös? – a szobámba rohantam és próbáltam keresni egy farmert és egy pólót, amit felvehetek.
- Nos, valaki le akart szorítani az útról, így kicsúsztam és bevertem a fejem, de, szerencsére semmi komoly – magyarázkodott. Ettől féltem.
- Oliver volt – suttogtam. – Most volt itt és… és azt mondta, hogy szörnyű dolgok fognak történni, ha nem teszem meg, amit kér – vallottam be.
- De miért? Hanna, mi történt? – kérdezte kíváncsian.
- Én… most el kell intéznem valamit, de utána visszahívlak és elmesélem, rendben? – ígértem meg.
- Oké – egyezett bele. – Szia – elköszöntem, majd bontottam a vonalat. Szobafogság ide vagy oda, most mindenképp le kell lépnem egy kis időre.

Alig húsz perc múlva, már Gelsenben voltam. Leparkoltam a rendőrség előtt, majd beszaladtam az épületbe. Nem is tudom pontosan miért ide jöttem, de úgy éreztem, beszélnem kell valakivel, aki ért hozzá.
- Miben segíthetek? – állított meg a hölgy a recepciónál.
- Fabian Koenig-et keresem – tájékoztattam. – Egy folyamatban lévő ügyről kell vele beszélnem.
- Azonnal szólok neki – bólintott. – Hogy hívják?
- Johanna Höwedes – idegesen doboltam ujjaimmal a recepciós pulton. Komolyan, erre mi szükség? Már háromszor felrohantam volna, míg itt váratnak.
- Herr Koenig, egy bizonyos Johanna Höwedes keresi egy folyamatban levő nyomozás miatt – tájékoztatta a nő.
- Küldje fel! – Meg sem vártam, hogy a nő is kimondja, a lépcsőhöz indultam és amilyen gyorsan csak tudtam, felrohantam az irodába, ahova éjszaka is becipeltek.
- Szia – lihegtem, berontva az irodába.
- Szia – állt fel aggódva. – Minden rendben van? – tiltakozóan megráztam a fejem, majd leültem a székre. – Tessék – nyújtott felém egy pohár vizet.
- Köszönöm – kortyoltam belőle párat, majd beszélni kezdtem. – Oliver nálam járt és megfenyegetett. Azt akarja, hogy vonjam vissza az erőszakról mondottakat, különben szörnyű dolgok fognak történni…
- Próbál megfélemlíteni – sóhajtott.
- És sikerült is neki! Majdnem megfojtott! És… és a barátnőmet, majdnem leszorították az útról, miközben hazafelé tartott! Fabian, ez nem normális – zokogtam.
- Szeretnéd, hogy védelmet rendeljek ki rájuk?
- Nem védhettek meg mindenkit, akit szeretek – tiltakoztam. – Én… vissza akarom vonni a vádat – jelentettem ki határozottan.
- Hanna, ne tedd meg, amit akar! A markában tart! Nem bánthat titeket! – Most, hogy a szeretteimről volt szó, már ezzel sem tudott meghatni.
- Kérlek – töröltem le a könnyeimet. – Oliver keze bármeddig elér – na, igen, ez náluk családi vonás. Az apja nagymenő üzletember, aki minden bizonnyal megfélemlítéssel szerzi meg magának az ügyfeleket.
- Rendben –sóhajtott fel. – Akkor ezennel vedd úgy, hogy az erőszak rész elfelejtve – közelebb hajolt. – Ha még egyszer bántani mer, csak szólj nekem, rendben? Csak ideiglenesen van kiengedve, míg tart az eljárás – finoman végigsimított arcomon.
- Köszönöm – suttogtam, majd felálltam.
- Öhm.. ebédszünetem van – pillantott az órára. – Nincs kedved meginni valamit?
- Haza kell mennem. Szobafogságban vagyok – meséltem el neki. – Ha megtudják, hogy ellógtam, a fejemet veszik – sóhajtottam.
- Kivéve, ha elmondod az okát – mellettem lépdelt lefele a lépcsőn.
- Nem szeretném feleslegesen stresszelni őket – vallottam be.
- Pár éve én is így gondolkodtam – mosolyodott el halványan. – De mai fejjel azt tanácsolom, mondd el nekik. Vagy, ha szeretnéd, megteszem én – ajánlkozott.
- Nem is tudom – sóhajtottam.
- Gondold át! Megadom a számom, ha bármikor szeretnél elérni – mosolygott halványan. – Egyszerűbb, mint mindig ideutazgatni.
Átnyújtottam a telefonom, ő pedig bepötyögte a telefonszámát.
- Hát akkor jó utat haza! És vigyázz magadra! – hangsúlyozta a vigyázz szót.
- Neked pedig jó étvágyat! – mosolyogtam rá. Rám kacsintott, majd tovább ment, a maga útjára. Beültem a kocsimba és hazaindultam, miközben azon tűnődtem, hogy teremthet valaki mások szívében boldogságot, már egyetlen mosollyal is.

2013. április 1., hétfő

Teil 3


- Hol lakik a bátyád? – érdeklődött Fabian, miután letette a telefont a helyére.
- Miért érdekli? – fontam karba kezeimet.
- Hogy tudjam, mennyi ideig kell itt üldögélnem veled – tájékoztatott.
- Semmi szükség rá. Menjen és végezze a dolgát, én majd megvárom egyedül – dünnyögtem.
- Sajnálom, de nem veszíthetlek szem elől – tájékoztatott egy újabb szabályról. – Egyébként, ha megkérhetnélek, tegeződjünk. Nem vagyok olyan öreg – mosolygott.
- Igen, az feltűnt – jegyeztem meg az orrom alatt, majd kezet nyújtottam. – Johanna Höwedes.
- Fabian Koenig – bólintott. – Nem vagy éhes, vagy szomjas?
- Szomjas – vallottam be.
- Egy pillanat – felállt, majd alig pár perc múlva visszatért két üveg kólával a kezében.
- Köszönöm – nagyot kortyoltam az üvegből. A szám már egészen ki volt száradva. – Minden bűnözővel ilyen kedves vagy?
- Nem, ezt nem mondanám – ismét az a mosoly. Nem tudtam hova tenni magamban ezt a srácot. Bár nincs is igazán szükség rá. Hamarosan elhúzok innen és remélhetőleg soha, de soha többé nem kell visszajönnöm. - Miért barátkozol ezekkel a srácokkal? Nem tűnnek a te világodnak…
- Nem tudsz rólam semmit! És róluk sem! Úgy értem… mindenkinek van sötét oldala, de attól még jó emberek – magyarázkodtam.
- Aki kábítószerrel visszaél, bemárt egy állítólagos barátot, hogy magát mentse, és majdhogynem megerőszakol, az nem jó ember – tájékoztatott. – És ezt te is tudod. Szóval, miért is nem akarod belátni?
- Én csak… - kezdtem bele, mire kinyílt az ajtó és belépett a bátyám. – Bene – felugrottam a székről és nyakába vetettem magam.
- Jól vagy? – tolt el magától, hogy szemügyre vehessen.
- Fogjuk rá – suttogtam.
- Benedikt Höwedes – nyújtott kezet drága ’’fogva tartóm’’-nak.
- Fabian Koenig – mutatkozott be ismét.
- Mi történt?
- A húga részt vett egy illegális bulin a parkban. Mire odaértünk, mindenki elmenekült, de őt ott hagyták. A táskájában kábítószert találtunk, amit állítása szerint a többiek rejtettek oda – magyarázta.
- És a válla?
- Minden bizonnyal az egyik srác erőszakoskodott vele – olyan hivatalos volt. Igazi rendőr…
- Istenem – sóhajtott, majd ismét megölelt. – És most mi lesz? Eljárás indul ellene, vagy óvadék, vagy micsoda?
- A húga ártatlan, szóval szabadon távozhat – tájékoztatta Fabian.
- Csak így? De hát most mondta, hogy kábítószert találtak nála – Most meg mi a fenét művel Benni? Le akar csukatni, vagy mi a frász??
- Nézze, tudjuk mire képesek azok a srácok és egyébként is jó érzékem van ahhoz, hogy ki hazudik és ki nem. Ha szeretné, csinálhatunk egy hazugságvizsgálatot…
- Nem szükséges – rázta a fejét. – Szóval, hazavihetem?
- Igen – bólintott, majd átnyújtotta a táskámat.
- Köszönök mindent! – motyogta testvérem.
- A dolgomat végeztem – kezet fogtak egymással, majd felém pillantott.
- Tényleg kösz – bólintottam, majd a bátyám társaságában elhagytam az irodát.


- Teljesen elment az eszed? – mordult fel. – Milyen idiótákkal barátkozol most komolyan?
- Nem sejtettem, hogy drogoznak és, hogy… hogy ezt teszik velem. Én túl naiv voltam… - sóhajtottam, miközben az utat figyeltem.
- Mi van a régi barátaiddal? Mi van Lenaval? – pillantott felém.
- Mostanában nem igazán beszélünk… - vallottam be az igazat. Lena hosszú éveken át volt a legjobb barátnőm, ám nem tetszett neki az, hogy így megváltoztam, így mára már egyáltalán nem beszélünk, csak látjuk egymást az iskolában. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik, de rajta ennek nem látom jelét.
- Igaza van! Én sem beszélnék veled… Alig pár hét alatt, mintha kicseréltek volna! – nagyon mérges volt. Nekidőltem az ülésnek és reménykedtem abban, hogy fekete lyukká változik és elnyel.
- Ez nem igaz – tiltakoztam.
- Ugyan már, ne etess! Jobban ismerlek, mint te saját magadat! Úgy ki vagy sminkelve, hogy nem húsznak, hanem rögtön harminc évesnek látszol! A ruhád pedig kihívóbb, mint bármi, amit eddig rajtad láttam. Egy pasi miatt csináltad? – Túl jól ismer. Minden mozdulatom, minden pillantásom… ő tudja, melyik mit jelent.
- Azt hittem, ha bekerülök a társaságába, majd szeretni fog – suttogtam.
- Hogy lehetsz ennyire naiv? Hogy lehetsz ennyire ostoba? – értetlenkedett fennhangon, majd leparkolt a szüleink háza előtt. Megdöbbenve állapítottam meg, hogy a lakásból fény szűrődik ki.
- Elmondtad nekik? – pillantottam felé döbbenten.
- El – bólintott helyeslően.
- Megkértelek, hogy ne mondd el! – csattantam fel.
- Azt tettem, ami a legjobb neked! Joguk van tudni, hogy mi a helyzet! – magyarázta.
- Persze, hiszen így továbbra is te lehetsz a drága kisfiúk, akikre olyan büszkék lehetnek. Én pedig most már nem, hogy hasznos nem vagyok, de még bűnöző is, akit persze a szuper fiúk mentett meg! – dörrentem fel. Nem gondoltam komolyan, tényleg nem. De néha komolyan megfordult a fejemben és most kicsúszott a számon.
- Talán, ha tanulnál, ahelyett, hogy prostit játszol valami hülye gyerek miatt, rád is büszkék lennének – dörrent fel. Még soha, egyetlen veszekedésünk alkalmával sem mondott ilyet.
Az egész éjjel gyülekező könnyek utat törtek maguknak, én pedig berontottam a házba, és egyenesen a szobámba rohantam.
- Johanna Höwedes, ne is álmodj arról, hogy ennyivel megúszod! – kiáltott utánam anyám, de nem érdekelt Lerogytam az ágyra és hagytam, hogy a könnyek eláztassák arcomat. Arra számítottam, hogy rögtön utánam jönnek, de bátyám feltartotta őket azzal, hogy elmesélte mi is történt. Így jutott lehetőségem ahhoz, hogy álomba sírjam magam.
Alig másfél órát, ha sikerült aludnom, bár talán a fetrengés jobban illene ahhoz, amit leműveltem. Hamarosan már jelzett is az ébresztőm, hogy indulnom kell.
Széthasadt a fejem és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy kilépjek a szüleim elé, de előbb-utóbb úgy is meg kell tennem.
- Jó reggelt! – fogadott anyám, ki már a konyhában sürgött-forgott.
- Volt már jobb is… - suttogtam.
- Aki este nagylány, az legyen ilyenkor is – jegyezte meg édesapám.
- Sajnálom, oké? Én tudom, hogy orbitális hülyeséget csináltam, de… én csak meg akartam mutatni, hogy lehetek olyan népszerű, hogy Oliver szeressen – magyarázkodtam, miközben töltöttem magamnak egy csésze kávét.
- És ezért feláldoztad önmagad? A lányt, akit neveltünk? – kereste apám továbbra is az értelmet. Hát persze, neki nehéz megérteni, sose volt ilyen helyzetben. Ezzel szemben anya átélte, így könnyebben megérti, miért tettem.
- Én még mindig az a lány vagyok. Ha nem az lennék, most nem itt lennék. Akkor megtettem volna, hogy áruljam a drogot és beszedjem, de nem tettem… sosem tennék ilyet! – magyarázkodtam, majd a homlokomra simítottam a kezem. Még mindig szörnyen hasogatott.
- És mi volt az a vita a bátyáddal? – faggatóztak tovább, miközben anya felém nyújtott egy tányért, rajta egy meleg szendviccsel.
- Kifejtettük egymásnak a véleményünket… - nem volt kedvem Benediktről beszélni. Semmi másra nem vártam, minthogy este mellémálljon, de ő másképp tett. Úgy gondolom, ezek után nincs miről beszélni.
- Hívd fel és kérj tőle bocsánatot! – kérlelt édesanyám. Sose szerette, ha nézeteltérés van a családunkban. Bár, ez egyébként is csak ritka alkalmakkor fordul elő, hiszen szeretjük egymást.
- Arra várhat! Azok után, amiket mondott, neki kellene tőlem bocsánatot kérni! – tájékoztattam szüleimet.
- Csak ideges volt… - meglepődtem volna, ha apám nem őt védi.
- Én is! – talán rá kellene jönniük, hogy én ücsörögtem a rendőrségen, mint egy gyanúsított, holott nem tettem semmit!
- És most, hogy érzed magad? Nem aludtál túl sokat… - anyu a szemem alatti karikákat vizslatta.
- Egy keveset…
- Tudod mit? Ma maradj itthon, pihend ki magad! Beszélek, Noraval, hogy írjon neked egy igazolást. Délután megtanulsz és holnap már mész is, rendben? – bólintottam. Milyen jó is, ha az édesanyám legjobb barátnője az orvosom.
- De ne feledd, hogy büntetésben vagy! – tért apám a lényegre. Komolyan, már hiányoltam a büntetést. Persze megérdemlem, de akkor sem épp kellemes… - Nem jöhet senki, nem mehetsz sehova, nem beszélhetsz senkivel…. Szobafogság, amíg el nem felejted azokat az álbarátokat.
- Rendben – bólintottam. Nem mintha az éjszaka történtek után, még bárhova is menni akarnék…