Teil 11

A végéhez közeledett a játék és én vezettem két ponttal. Biztos voltam a győzelmemben, azonban nem segített a további pontok megszerzésében, hogy az izzadtság miatt, Fabi megvált pólójától, így tökéletes rálátást biztosítva jól kidolgozott felsőtestére.
Nagyot nyeltem, ahogy előttem pattogtatott, majd a labdáért nyúltam és sikerült is megszereznem. A palánk felé indultam és hamar el is dobtam a labdát. Hosszan pörgött a kosár peremén, ám végül belement.
- Mondtam, hogy nincs esélyed! – ugráltam örömömben.
- Hagytalak nyerni! – mosolygott.
- Na, persze – forgattam szemeimet. – Lásd be Koenig, hogy jobb vagyok! – kezét a derekamra simította és közelebb rántott magához.
- Te vagy a legjobb kosaras lány, akit ismerek – vágta ki magát, majd közelebb hajolt. Vészesen közel került az ajkaimhoz, mikor…
- Johanna? – hallottam meg a nevemet. Oldalra pillantottam. Julian Draxler állt ott, a maga teljes valójában.
- Jul? – elmosolyodtam, majd kiszakadva Fabi öleléséből, Julhoz szaladtam. – Hogy kerülsz ide?
- Itt lakom! – pillantott rám értetlenül.
- Tudtam, hogy jártam már itt! – csaptam a térdemre. – Jó újra látni – öleltem meg.
- Téged is! – mosolygott.
- Julian – köszöntötte Fabi is.
- Fabi – biccentett a focista. Julian a mi sulinkba járt, tavaly végzett. Mindig jóban voltunk, bár sosem voltunk olyan őrült nagy barátok. A suliban persze ő is a menők közé tartozott, főleg, hogy a Schalke felnőtt csapatában játszik, fiatalkora ellenére. Nagyon tehetséges játékos, véleményem szerint az egyik legjobb bátyám csapattársai közül.
- Ismeritek egymást? – értetlenkedtem, holott elég egyértelmű volt.
- Szomszédok vagyunk – informált Fabi.
- Mi pedig… ő Benni csapattársa – meséltem neki. – Tavaly végzett a sulinkban.
- Értem – mosolygott.
- Ki nyerte a meccset? – érdeklődött Jul, miközben elindultunk a lakások felé.
- Egyértelmű, hogy én – felkacagott, mi pedig jót mosolyogtunk.

- Mindig ilyen jóba voltatok Juliannal? – karolt át hátulról. A konyhájában álltunk, miközben felmértem a terepet, hogy mit is főzhetnénk ebédre.
- Jóba voltunk és vagyunk, de nem vagyunk olyan nagy barátok. Szóval, így napi szinten nem tartjuk a kapcsolatot – magyaráztam. – Miért?
- Csak kérdeztem – rántott vállat. – Nem szeretnék vetélytársat… - vigyorgott.
- Bolond – nevettem fel. – Sose tudnék vele járni – simítottam meg kézfejét. – Meg amúgy sincs szexi egyenruhája… a mez tele van izzadtsággal… – felnevetett, majd fejét nyakhajlatomba fúrta. Forró lehelete csiklandozta a bőröm.
- Sült husi… - dünnyögte. – Azt szeretnék enni – pillantott rám.
- Rizzsel? – mosolyogtam.
- Igen, az jó lesz – puszilt meg. – Hozok neked is egy kötényt – elengedett, majd a spájzba lépett be. Leemelt egy kötényt a polcról, majd visszasétált hozzám.
- Szégyellem a szobámat. Tiszta rumli ehhez képest – felkuncogott, miközben elővett egy lábast és egy jénait.
- Tied a köret, enyém a hús. Majd meglátod, milyen istenien tudok főzni, anyunak hála.
- Na, erre kíváncsi vagyok – Főzni is tud… Most komolyan… Van olyan tulajdonsága – a katonás renden kívül – ami arra utal, hogy nem tökéletes? A rendmániát is csak azért sorolnám ide, mert néha igenis szexi, ha egy srác kicsit trehány a cuccaival.
Átmostam a rizsszemeket, majd feltettem főni. Felültem a pultra és figyeltem, ahogy Fabian otthon érzi magát a konyhában.
Amint betetette a húst a sütőbe, megállt velem szemben, az asztalnak támaszkodva.
- Min gondolkodsz? – kérdeztem alig pár perc múlva.
- Meg akarlak csókolni – sóhajtott fel.
- Mi áll az utadba? – alsó ajkamba haraptam. Őrülten csábító volt az ötlet.
- Talán a telefon, talán a csengő, vagy a kifutni készülő víz… - merengett. – Valami mindig közbeszól. – Oldalra pillantottam és megkavartam a rizset. Már elég puha volt, így lekapcsolhattam alatta a tűzhelyet. Egy akadály elhárítva! Előhúztam zsebemből a telefonomat és lenémítottam, majd elvettem a polcról Fabiét és azzal is hasonlóképpen tettem.
- Bocs, de a csengőt nem tudom elintézni – szomorodtam el, kissé túldramatizálva. Hirtelen cselekedett, közelebb lépett, elkapta a csípőmet és magához húzott, hogy aztán lágy csókban forrjanak össze ajkaink. Sokkal jobb volt, mint bármelyik eddigi csókom. Jobb, mint amilyennek képzeltem. Csak akkor sikerült elszakadnom tőle, mikor a levegőhiány kényszerített rá.
Szorosan magához ölelt én pedig mellkasába fúrtam arcomat. Soha nem hittem, hogy így is lehet érezni. Azt hittem, az, amit Oliver iránt éreztem, valódi szerelem volt, de nem. Az csak egy kis ’’egész aranyos, bejön nekem’’ szituáció volt, ehhez képest.
- Gyere, üljünk le, amíg sül! – fogta meg a kezem, ám ebben a pillanatban, kopogtak az ajtón. - Hihetetlen - sóhajtott fel. Felkuncogtam, majd kíváncsian vártam, ki állhat az ajtó mögött.
- Sziasztok – köszönt Lena. Igen, a drága barátnőm, Lena. Mögötte ott állt Julian is a lakása ajtajának támaszkodva.
- Szia. – köszönt Fabian és én is intettem. – Baj van?
- Valamit látnotok kell – izgatottnak tűnt, mégis megviseltnek. Mintha lefutotta volna a maratont is közben. Fabian beljebb engedte, de barátnőm még hátrapillantott és Julianra mosolygott. – Köszi, a segítséget!
- Nincs mit – biccentett a focista, majd bement saját lakásába.
- Honnan tudtad, hol vagyok? – pillantottam rá kíváncsian.
- Anyukádtól – rántott vállat. – Fabi címét pedig apa kérte el… tudod a rendőrfőnök a haverja, vagy micsoda… - motyogta.
- Igen, valami rémlik – dünnyögtem. – Mutasd, mid van! – kértem. Fabi a pultnak dőlt, én pedig közelebb léptem hozzá, hogy ölelésébe zárhasson.
- Nos, ma éppen mentem haza a könyvtárból, mikor megláttam Ollit az egyik parkban. Az egyik lányt molesztálta, szóval elbújtam az egyik bokor mögé és felvettem, amennyire tudtam. Ez elég ahhoz, hogy bezárják a tárgyalásig, nem? – elővette mobilját és kikereste az ominózus videót. Szerencsére nem erőszakolta meg a lányt, de agresszív volt vele, ez jól látszott.
Amint vége lett, felpillantottam Fabian arcára.
- Ezt küldd át nekem! – kérte meg, majd elővette telefonját és elindította az adatfogadást. Reménykedtem benne, hogy barátnőm találékonysága és Oliver ostobasága, végre hasznunkra válik, ugyanakkor tartottam attól, hogy újra megfenyeget. – Többé nem kell tartanod tőle! – mosolygott rám.
- Nem akarom, hogy elküldd, Fab! – suttogtam. – A börtönből is irányíthat bárkit… - suttogtam.
- Nem kell megtudnia, hogy mi voltunk – simogatta meg arcomat. – Megmondom a srácoknak, hogy azt mondják, egy névtelen személy küldte be.
- Nem hülye! Tudni fogja! – dörrentem rá. – Inkább… fenyegessük meg – suttogtam.
- Az ő módszereivel akarsz élni? – hökkentek meg mindketten.
- Mondjuk azt, hogy a videó kikerül, ha nem száll le rólunk és ismeri be a nyilvánosság előtt, hogy mindent csak kitalált… - magyaráztam. – Tudom, hogy undorító dolog, de beválhat. Az egyetlen, amitől fél az a bezártság. Minél tovább kerülne be, annál inkább rám szállna. Nem akarok örökké félni. 
- De… - kezdett volna azonnal tiltakozni Fabian, de be kellett látnia, nem mondtam olyan nagy hülyeséget. – Mielőtt bármit tennénk, engedd meg, hogy aludjak rá egyet, rendben? – nyújtotta ki a karját, hogy közelebb húzzon magához. Helyeslően bólintottam, majd megsimogattam az arcát.
- Köszi, a felvételt – pillantottam hálásan Lenara.
- Maradsz a kései ebédünkre? – kérdezett rá kedvesem, miközben lekapcsoltam a sütőt.
- Nem köszönöm – legyintett. – De öhm… Johanna… Julian a tesód csapattársa, ugye? – kíváncsiskodott.
- Igen, az – bólintottam.
- És szerinted játszik a mai meccsen? – azonnal megértettem, mirefel ez a nagy érdeklődés.
- Biztos vagyok benne – mosolyogtam. – Nagyon jó játékos – magasztaltam. Ehhez kétségem se fért. Julian a csapat egyik legnagyobb tehetsége, és alig várom, hogy lássam, mire viszi majd a későbbiekben.
- Akkor azt hiszem, most mennem kell… Schalke meccset kell néznem – vallotta be kissé elpirulva. – Sziasztok – intett. Visszaintegettünk, majd, amint bezárta maga mögött az ajtót, kitört belőlünk a nevetés.
- Az hiszem, bejön neki – állapítottam meg az egyértelmű tényt.
- Összeillenének – Fabi pimaszul mosolygott, így sejtettem, hogy van valami nagy terve.
- Igen, de kérlek, ne játszunk kerítőnőset! – simogattam az arcát. – Nem biztos, hogy Juliannak is bejön. Ha a sors azt szeretné, hogy együtt legyenek, majd keresztezi az útjukat. Csak… hagyjuk, hogy folyjanak tovább a dolgok a maguk módján – kérleltem. Már megtapasztaltam párszor, hogy amikor össze akarunk boronálni két embert, az rosszul sül el. A sorsra kell bízni. – Végtére is, mi is a sorsnak köszönhetően találkoztunk – emlékeztettem.
- Meg a naivitásodnak – kuncogott. Kivette a húst a sütőből és tálalni kezdett. Némán ültem le az asztalhoz és vártam az általunk készített ennivalót. Sajnos levest nem alkottunk, de majd talán legközelebb… - Ne sértődj meg ezen, nem rossz értelemben mondtam – kérlelt, miközben elém csúsztatta a tányért.
- Köszönöm – motyogtam. – Én tudom, hogy naiv vagyok, de nem tudok tenni ellene! Nem akarok olyan lenni, aki nem bízik senkiben sem…
- Nem is kell – simított végig arcomon. – Majd én itt leszek veled és vigyázok rád, ha szeretnéd – ajánlotta. Az őszinte törődést láttam a szemében.
- Szeretném – közelebb hajoltam és egy apró puszit leheltem ajkaira. Elmosolyodott, majd egy puszi után mindketten az ételek felé fordultunk.