Teil 12

Mit szóltok az új kinézethez? :) Ln személy szerint imádom! Sosem hittem, hogy négy, egymástól teljesen eltérő képből ilyet lehet alkotni, így hát hatalmas köszönet Noriciinak! :)
Sajnálom, hogy késtem a résszel, de nem mondhatnám, hogy sok időm jut az írásra. Ettől függetlenül igyekszem, ahogy tudom. Ez a rész kicsit olyan semmilyen, de remélem tetszik majd nektek. :)

Ui.: Jól esne néhány visszajelzés...

A hús jól átsült és a fűszerezése is tökéletes volt. – Megtartalak – sóhajtottam fel, miután lenyeltem az utolsó falatot is.
- Ez igazán megnyugtató – nevetett fel. – Tudod, mikor kicsik voltunk, anya mindig kérte, hogy segítsünk neki a konyhában, és ahogy cseperedtem, ellestem tőle néhány trükköt – vallotta be, miközben a mosogatógépbe helyezte a mosatlant.
- Már akkor is tudtad, hogy egyszer még szükséged lesz rá – simogattam arcát.
- Főleg, hogy egyedül élek – megfogta a kezemet és felhúzott az asztaltól. – Nem lenne szép, mindig gyorskajákon élni – fintorgott.
- És egészséges se lenne – helyeseltem. A szobájába mentünk, ahol bekapcsolta a tévét. 

- Szeretnéd megnézni a meccset? – kérdezte kíváncsian.
- Igen – bólogattam. – Nem gond, ugye?
- Nem, dehogy. Szeretem nézni – mosolygott, majd a felvezető műsorra kapcsolt. Leültünk a franciaágyára és vártuk, hogy kezdődjön a focimérkőzés.
- Hol élnek a szüleid? – kézfejét simogattam, miközben elnyúltam mellette az ágyon.
- Kölnben – felelte tömören. – Már legalább tíz éve.
- Gyakran találkoztok? – pillantottam felé.
- Havonta- kéthavonta – rántotta meg vállát. – Tudod, nekik is nagyon nehéz volt, miután Matthias meghalt, és gyakran, mikor összeülünk, csak róla beszélünk és ez… mindenkinek rossz – vallotta be. – Úgy értem, nem szeretném elfelejteni őt és nem is lennék képes rá, de látom édesanyámat, ahogy újra és újra ott csillognak a könnycseppek a szemében és úgy érzem, hogy ez az én hibám. Ha nem megyek oda, nem kezdi el mondani, mennyire hasonlítunk és akkor nem sír…
- Fabi, ez annyira butaság – simogattam meg arcát. – Lefogadom, hogy anyukád mindennap sír, mert elvesztette a fiát. És éppen ezért kéne gyakrabban találkoznotok! Hogy érezze, a másik fia még él és nagyon szereti őt. Talán ez kicsit tompítana a fájdalmán – fejtettem ki véleményemet.
- Talán igazad van – felsóhajtott, majd fejemet mellkasára húzta. – Annyira jó, hogy te itt vagy nekem!
- Tulajdonképpen hálásak lehetünk Ollinak – merengtem. – Ha ő nincs, mi sem találkozunk - simogattam mellkasát.
- Ettől függetlenül nem fogok térdre borulni előtte – dünnyögte. – Legalább legyen valami haszna a bűnözésének – puszilta meg a homlokomat. A férfi a tévében azt mondta, egy két perces reklám következik, utána pedig a meccs. Kíváncsian vártam, mit kezdenek a srácok az ellenféllel. Mostanában a legrosszabb formájukat élik, hiába van számos tehetséges játékosuk, egyszerűen nem képesek megmutatni, mit tudnak, és ez megannyi szurkolót, köztük engem is, elszomorít.
Csendben feküdtem mellkasán, miközben hátamat simogatta. A meccs elkezdődött és láttam, amint testvérem kezet fog a másik csapat kapitányával. Furcsa volt, hogy én ezúttal nem ülök szüleimmel a lelátón, hogy Benének szorítsak, de ezt csakis magának köszönheti. Régebben sosem viselkedett ennyire öntelt módon, sose akart nekem fájdalmat okozni. Most pedig rögtön kétszer, nem is kicsit. Hiányzott, de úgy éreztem nem tudok megbocsájtani neki, egyelőre semmiképp.
A meccs első félidejében nem született gól, sőt kimondottan unalmasnak bizonyult az egész. Felpillantottam, és Fabi édesen szuszogott mellettem. Meg sem lepődök, hiszen egész éjjel dolgozott, nem aludhatott túl sokat.
Apró puszit leheltem ajkára, majd óvatosan kibújtam öleléséből és kimentem a mosdóba.
Mivel én délelőtt sokáig aludtam, most nem éreztem magam fáradtnak. Elvettem Fabian laptopját az éjjeliszekrényről és reménykedtem benne, hogy nem fog megharagudni, ha használom egy kicsit. Eleinte csak a megszokott játékokat játszottam, melyekkel minden gépen találkozhatunk, majd az internetet kezdtem böngészni, fél szemmel nyomon követve a meccs alakulását is. Fel akartam nézni a megszokott közösségi oldalakra: facebook és twitter, ez a két leggyakrabban használt nálam. De, amint a facebook oldala betöltött, automatikusan Fabian profilja jelent meg. Minden bizonnyal elfelejtett kijelentkezni a drága. Elmosolyodtam, a profilképét látva. Ő és a kollégája álltak egymás mellett, egy horgászkaland keretein belül, és Fabi arcán az a szívdöglesztő mosoly terült el, melyet előttem is oly sokszor bevet. Rákattintottam a kijelentkezés menüpontra, majd a saját email címemet kezdtem el begépelni.
- Te vagy az első lány, aki kijelentkezett anélkül, hogy megnézné az üzeneteimet – búgta mellettem. Oldalra pillantottam és egy apró, álmos mosoly ült arcán.
- Nincs okom arra, hogy ne bízzak benned – ráztam meg a fejem. – És egyébként is… ha titkolsz valamit, arra előbb-utóbb úgyis rájövök – jelentettem ki határozottan.
- Nem tettem volna a megállapítást, ha titkolnék bármit is – elmosolyodott, majd felült. – Tényleg megfogtam veled az Isten lábát – lehelt apró puszit a homlokomra.
Ölelésébe bújva folytattam tovább a böngészést, és csak akkor hagytam abba, mikor egy gól született a meccsen. Sajnos, nem a mi javunkra.
- Hihetetlenek – sóhajtottam fel. – És Lena is pont most kezd el focit nézni... Szegény azt fogja hinni, hogy mindig ilyen borzalmas.
- Gyanítom Schalke párti marad, amíg Juliannak nem lesz ellenvetése – kuncogott.
- Igen, ez is igaz – bólintottam. Kijelentkeztem a közösségi oldalakról, majd visszacsúsztattam a laptopot a helyére. – És most mit csináljunk? – mosolyogtam rá.
- Éhes vagyok – dünnyögte.
- Láttam a közelben egy cukrászdát – emlékeztem vissza az útra, amelyen idejöttünk. – Lemenjek sütiért? - megnyaltam a számat. A kedvenc kókuszos süteményem szinte mindenhol kapható, reménykedtem benne, hogy ez alól, ez a hely sem kivétel.
- Majd én. Végtére is én vagyok a házigazda – elmosolyodott, majd kikelt az ágyból.
- Akkor menjünk együtt! – ajánlottam fel. – Nem tudom, mit csináljak egyedül a lakásodban – vallottam be szemlesütve.
- Gyere! – nyújtotta ki kezét, felsegítve az ágyról. Megigazgattam a hajamat, ő pedig megmosta az arcát, majd felvettük a cipőinket. Összekulcsolt ujjakkal hagytuk el a lakást és tettük meg az alig tíz perces utat.
- Sziasztok – mosolygott ránk egy negyvenes éveiben járó nő a pult mögül, miután megérkeztünk.
- Üdv – viszonoztam mosolyát.
- Jó napot, Jutta! – köszöntötte Fabian is. Lejjebb hajoltam, hogy szemügyre vehessem az üveg pultba zárt összes süteményt. Nagyon nagy szerencsém volt, mert összesen három darab volt a kedvencemből. – Ezt a három kókuszosat szeretnénk! – mutatott rá kedvesem, amint látta, hogy én is kiszúrtam.
A nő széthajtotta a csomagolópapírt, ráhelyezett egy papírtányért, majd kivette a kért édességeket a helyükről.
- És van olyan finom gesztenyepürétek? – érdeklődött félszeg mosollyal az arcán.
- Neked mindig – mosolygott tovább a nő, majd, amint becsomagolta a sütiket a benti konyhába ment és kihozott két adag gesztenyepürét. Ezek után összeadta az árakat, Fabian pedig kifizette.
- Köszönjük – hálásan indultunk a kijárat felé. Már alig vártam, hogy elfogyaszthassam az én kis finomságomat. - Viszontlátásra!

- El fogok hízni – dünnyögtem két falat között.
- Majd kosarazunk még – kacsintott. Megengedte, hogy felüljek a pultra a konyhájában, miközben elfogyasztottuk a süteményeket.
- Bármikor szívesen legyőzlek – mosolyogtam rá félszegen.
- Csak nehogy egyszer forduljon a kocka – lépett közelebb, majd egy apró puszit nyomott az arcomra, miközben tányérját a mosogatóba helyezte.
Fejem felett a fakeretes faliórára pillantott.
- Indulnunk kell? – pillantottam rá. Tekintetemből jól láthatta, elszomorít a tény, hogy ilyen gyorsan a nap végéhez értünk.
- Még összeszedem az egyenruhám, de utána sajnos, igen – simított végig arcomon.

- Segítsek? – leugrottam a pultról és saját tányéromat is a mosatlan tetejére csúsztattam.
- A ruha pillanatok alatt megvan, azt pedig nem szeretném, hogy a fegyverem körül nyúlkálj, szóval inkább elmosnád azt a két tányért, ha nem gond? – apró puszit lehelt a nyakamba.
- Természetesen – bólintottam. Elindult a szobája felé, de még kikívánkozott belőlem egy kérdés. – Attól félsz, hogy elrontanám a pisztolyt?
- Nem. Attól félek, hogy véletlen megsérülnél –tekintetéből tökéletesen láttam, hogy komolyan gondolja minden egyes szavát. – Sosem bocsájtanám meg magamnak – csóválta fejét.
- Egyébként csak egy kérdés volt – rántottam meg vállamat mosolyogva. – Sose érnék hozzá.
- Nagyon helyes! – rám kacsintott, majd a szobájába lépett. Megnyitottam a csapot, majd elmostam a két kistányért és a két villát. Miután a csöpögtetőbe helyeztem őket, a hálószoba felé indultam. Fabian ruhájával együtt csúsztatta fegyverét a táskába. Még sose láttam élőben igazi pisztolyt, így gyomrom összeszorult a látványától, de tudtam, hogy nem eshet bajom. Nem, ha Fabian mellettem van. – Hanna, minden rendben? – a táskáját a vállára vette, majd közelebb lépett hozzám.
- Igen – bólintottam félénken. – Gyakran használod? – nagyot nyeltem.
- Csak, ha nagyon muszáj – rázta fejét. – Johanna, nem kell félned, oké? Nem vagyok gyilkos!
- Tudom, én csak… Nagyon furcsa élőben látni – vallottam be. Felsóhajtott, majd magához húzott.
- Gyere, hazaviszlek! – apró puszit nyomott homlokomra.
- Rendben – megsimogattam arcát. Értettem, hogy témaelterelésnek szánta és ezért hálás is voltam neki.