Teil 15

Miután kifizettük a számlát, elindultunk az autóhoz, mielőtt beszálltunk volna még közelebb húzott magához, hogy hosszan megcsókoljon.
- Merre tovább? – simított végig arcomon. Megrántottam a vállam, majd összébb húztam magamon az apró dzsekit. Számítottam arra, hogy fázni fogok, na de azért nem ennyire.
- Szívesen sétálnék, de jelenleg egy kínzóeszköznek minősíthető cipellő van a lábamon, és elég hűvös is van, szóval valami zárt, meleg helyre menjünk – kérleltem. Kinyitotta a kocsiajtót, hogy beszálljak, majd miután beült mellém, bekapcsolta a fűtést.
- Hmm… - hajába túrt, miközben elgondolkodott. Még összeborzolva is tökéletesen néztek ki tincsei. – Mit szólnál, ha felmennénk hozzám?
- Jól hangzik – bólintottam mosolyogva. – De azért veszünk valami édességet, ugye? – pislogtam rá szégyenlősen.
- Igen – nevetett fel. – Imádom, hogy ilyen édesszájú vagy.
- Mondj olyat, aki nem szereti az édességet – pillantottam rá határozottan. Bár egyik osztálytársamról úgy tudom, nem szereti a csokoládét, csak a többi édességet, ezt nem egészen akartam elfogadni. Hogy lehet nem szeretni azokat a csodálatos ízeket és azt a rengeteg endorfint, mely boldogabbá varázsolja pillanatainkat?
- Nem tudok olyat – rázta fejét, miközben széles mosolyt küldött felém. Visszafordult az út irányába. Tökéletes lehetőségem nyílt újra végigmérni, míg ő célirányosan meredt az útra. Izmai és öltözéke egyaránt hozzájárultak magabiztos tartásához, ám igazán tökéletessé, mégis arca teszi az összképet. Imádom a szája sarkában megbújó mosolyt, a gyönyörű szemeit, és mikor homlokán két apró tincs elveszti a hajzselé által beállított tartását, és homlokára simul.
Hirtelen rántott vissza a valóságba, mikor leparkolt ugyanazon cukrászda előtt, ahol tegnap is voltunk. Magán vállalkozás, így meglepetten nyugtáztam, hogy még ilyen késői órákban is nyitva tartanak.
- Gyorsan beszaladok – legyintett, mikor az övet igyekeztem kikapcsolni. – A szokásos sütit kéred?
- Nem, most inkább valami mást – megpróbáltam a lehető legelbűvölőbben mosolyogni rá, hogy eltakarjam zavaromat. Annyira belemerültem a külseje tanulmányozásába, hogy fogalmam sincs, mit is ennék most szívesen.
- Mit? – kíváncsian méregetett.
- Lepj meg! – aprót rántottam vállamon, mire szemei elkerekedtek. Nem ismertük még annyira jól egymást, hogy tudjuk melyikünk mit, és hogyan szeret, de valahol mindig el kell kezdeni, és én úgy döntöttem, itt az ideje.
- Rendben – bólintott, miután rájött, tényleg nem fogok egyetlen süteményt sem megnevezni. – Sietek – biztatóan rámosolyogtam, majd a rádióhoz nyúltam és kerestem egy csatornát, melyen lágy, kellemes zene szólt. Hátradőltem az ülésben és szemmel kísértem párom útját.
Alig pár perc múlva tért vissza egy gondosan becsomagolt kis csomaggal, mosolyogva, fejét rázva.
- Mi történt? – szinte letámadtam túlcsorduló kíváncsiságommal, mikor beszállt az autóba. Átnyújtotta a süteményeket, én pedig gondosan ölembe helyeztem, míg becsatolta az övét.
- Csak Jutta – kuncogott továbbra is.
- Mit mondott? – kíváncsiskodtam tovább.
- Hogy elhiszi, hogy odáig vagyok azért a csinos kislányért, akivel tegnap látott, de, ha így haladok, pocakot növesztek és azzal veszélybe sodrom magam a munka terén – beindította az autót, én pedig nem hittem a fülemnek. Mintha rossz hatással lennék rá... De tény, hogy kedves Juttától az aggódása.
- Nem engedem – mosolyogtam rá biztatóan.
- Reménykedtem benne – kuncogott, miközben leparkolt lakása előtt. – Egyébként frankfurti koszorút választottam. Csak rápillantottam és megkívántam. Remélem, szereted – fordult felém, miközben kiszálltam az autóból, kezemben a finomságokkal.
- Ribizlis vagy meggyes? – táskámat a vállamra kaptam, majd szabad kezemet felé nyújtottam.
- Meggyes, azt hiszem – összekulcsolta ujjainkat, miközben lakásához tartottunk.
- Imádom – szívdöglesztő mosollyal nyugtázta, hogy sikerült örömet okozni ezzel az aprósággal, majd egy apró puszi után, kinyitotta lakása ajtaját.

- Otthon érezhetem magam? – szóltam ki a konyhából, míg a nappaliban válogatott a zenei CD-k között.
- Természetesen – biztosra vettem, hogy mosolyog közben. Méghozzá azzal a láb remegtető, csábos mosolyával, melyet annyira imádok.
Kivettem két tányért a konyhaszekrényből, majd kerestem két süteményes villát is, és melléjük raktam, miután kibontottam a süteményt a csomagolásból.
- Kész is – sétáltam be barátomhoz a nappaliba. Kellemes raggie zene szólt a házimoziból.
- Jó lesz ez a CD? – mosolygott rám, miközben a CD gyűjtőt az asztalra csúsztatta.
- Igen, nekem megfelel – bólintottam. Nem az én műfajom ugyan, de annyira nem zárkózom el tőle. – Gyere, együnk! – kezénél fogva húztam le magam mellé, ahol szorosan mellé kucorodtam. Minden pillanatot ki akartam élvezni, amit a közelében tölthetek.
- Köszönöm, hogy vettél nekem sütit – mosolyogtam rá. – Sőt, az egész vacsoráért nagyon hálás vagyok – megemeltem bal kezem, és végigsimítottam arcán.
- Nagyon szívesen – mosolygott rám. Ajkai teljesen fehérek voltak a porcukortól. Az asztalra csúsztattam a tányéromat, majd térdre emelkedtem, hogy lecsókoljam ajkairól a sütemény maradványait. Ölébe húzott és hosszan viszonozta csókomat. Teljesen ellazultunk, és hosszú perceket áldoztunk arra, hogy megízleljük egymás ajkait.

- Mesélsz még nekem a bátyádról? – fészkeltem be magam ölelő karjai közé. Mélyet lélegzett, míg végül megszólalt.
- Mit szeretnél tudni? – mosolygott.
- Hát… amit szívesen elmesélsz – simogattam kézfejét. – Tudom, hogy kényes téma, de azt mondtad, tetszik, hogy nem zárkózom el tőle – emlékeztettem.
- Igen, mert tetszik is – bólintott. – Várj, hozok hozzá néhány képet – lehelt egy apró puszit a halántékomra, majd kimászott alólam és a laptopjáért indul. Alig pár pillanattal később, már újra mögöttem ült. Hátulról átkarolt, miközben ölembe helyezte a már bekapcsolt készüléket. Nem kellett sokat várni, hogy a gép betöltsön, így hamar kikereste a megfelelő képeket. – Beszkenneltem párat, mert így könnyebb tárolni – vallotta be. Számomra teljesen érthetetlen rendszer szerint kattintott néhány képre, míg végül megállapodott az egyiken. – Felismersz? – mosolyodott el.
- Ez a kis tökmag! – mutattam a kisfiúra, aki szinte elveszett az óriási fotelban. Fejébe egy háromszor nagyobb méretű baseball sapkát nyomtak.
- Igen – bólintott. – Ő pedig Matthias – intett a másik apróság felé. Látszott, hogy pár évvel idősebb a baseballsapkás csöppségnél, mégis szinte teljesen hasonlítottak. Mintha Fabi egy pár évvel későbbi képét vágták volna a fotó másikfelére. – Apuval meccset néztünk a tévében. Akkoriban minden hétvégén ez volt a divat, mert apukám nagyon fanatikus drukker – nevetett.
- Alig várom, hogy megismerjem – mosolyogtam rá. Szabad kezével megszorította enyémet, majd a következő képre kattintott. Szinte azonnal kitört belőlem a nevetés. Fabi kissé megnőtt haját édesanyja felcsatolta, így az apró kisfiú minden erejével duzzogni kezdett. Nem tetszett neki a lányos stílus.
- Ez nagyon aranyos – kacagtam tovább.
- Ja, persze – forgatta szemeit. – Anya mindig szeretett volna egy kislányt, és nagyon élvezte, hogy gyerekként egyszer félhosszúra növesztettem a hajam – elképzeltem, ahogy az apró kisfiú, félhosszú, szőkésbarna hajjal szaladgál a kertben, miközben testvérével és édesapjával rugdossák a focilabdát, mely talán még a fejénél is nagyobb. Talán egyszer nekünk is lesz egy ilyen kisbabánk. De persze, az is lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, mit fog hozni a jövő, de jelenleg abban bízok, hogy velem marad majd, bármi is történjék.
Hátradőltem, így teljesen mellkasának feszülhettem, miközben mutatott még pár gyerekkori, majd kamaszkori képet.
- Ő ki? – éppen az utolsó közös képeit mutatta testvérével, mikor megpillantottam azt a gyönyörű lányt. Hosszú, sötét barna haja és nagyon szép arca volt. Az alakjáról pedig ne is beszéljünk…
- Az exem – megfeszült mögöttem. Kicsit frusztrálónak találhatta a helyzetet.
- Értem – Kissé megrémültem, belegondolva, hogy az a lány milyen szép. Ellene nem hiszem, hogy versenyezhetnék… De elhagyta Fabiant és remélhetőleg nem is kell vele többé számolnom.
- Már régen volt – csókolt a nyakamba, majd a következő képre ugrott. – Ez az utolsó képünk Matthiasról. Két nappal a halála előtt készült, egy közös barátunk születésnapján – letörölt egy kibuggyanó könnycseppet arcáról, majd kilépett a képekből, és lecsukta a laptopot.
- Sajnálom, hogy előhozakodtam ezzel - fordultam szembe vele.
- Nem baj, Kicsim – simított végig az arcomon. – Örülök neki, tényleg – felelte őszintén, majd egy apró csókot lehelt ajkaimra.