Teil 14

-  Szóval, most már megtudhatom hová megyünk? – kíváncsian fürkésztem a tájat. Sajnos a téli évszaknak köszönhetően korán sötétedik, így már csak az utcai lámpák fénye világította meg számomra a környéket.

-  Nem – nevetett fel. – Egészen idáig kibírtad, szóval ez a pár perc már igazán nem jelent semmit – boldog mosollyal pillantott felém, mely nyugtatóhatással bírt. Lepillantottam ruhámra és elgondolkoztam. Hova járnak az emberek ilyen ruhában? Színházba? Vagy valami elegáns, komoly zenei koncertre készülne beültetni? Nos, ha választanom kell, akkor inkább az előbbi. Én értékelem a komoly zenét, ugyanakkor nagyon érzékeny vagyok zenei ízlésemre, melyben inkább az r’n’b áll az első helyen, mintsem Mozart, Beethoven vagy Vivaldi. – Minden rendben? Olyan hallgatag vagy...– hangja visszarántott a valóságba.

-  Igen, persze – biztatóan rámosolyogtam. – Csak gondolkoztam, hogy vajon mi az úti cél – ismertem be.

-  Körülbelül öt perc és megtudod – kacsintott rám. – Addig mesélj valamit – kért. – Hogy telt a napod?

-  Leginkább tanultam, tudod, csak így mehetek el – mosolyogtam rá. Persze, tinédzserként borzalmasak ezek a szabályok, de tudom, hogy később még hasznomra válhat. – Utána pedig készülődtem…  És neked?

-  Nos, én a tegnap esti műszak után átaludtam az egész délelőttöt – felnevetett. Annyira jó látni, hogy ilyen önfeledt és jókedvű, még akkor is, ha a munkájáról beszél. Én is így szeretném majd a későbbiekben. – Utána elvégeztem pár tennivalót, és megnéztem egy filmet, mielőtt összekészültem. Tudod, ez a férfiaknál rövidebb folyamat – finoman oldalba vágtam hecceléséért.

-  Nem is volt olyan sok idő – vágtam be, a még gyermekként megtanult durcáskodást. – Csak másfél, két óra… - suttogtam, mire ismételten felnevetett. Oldalra húzódott az autóval, majd leparkolt. Kikapcsoltam az övem és amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam az autóból. Legnagyobb meglepetésre egyik tippem se jött be.

Mosolyogva pillantottam az ajtó felé felszerelt kiírásra. Fabian a kedvenc éttermembe hozott el, mely a legjobb egész Gelsenkirchenben. 

- Nos? – lépett mellém, miután bezárta az autót. – Jó helyre hoztalak?
- Viccelsz? – pillantottam rá, miközben összefűzte ujjainkat. – A Heiner’s a kedvenc helyem! Ha turista lennék, egészen biztos, hogy itt tölteném az időm nagy részét. - A Heiner’s nem csak étterem, de hotel is, így a turisták egyben ehetnek, és szállhatnak meg. Hazudnék, ha azt mondanám, kevesen élnek a lehetőséggel.
- Örülök, mert szerintem is ez a legjobb hely a városban – apró puszit lehelt homlokomra, miközben beléptünk az ajtón. – Bár Kölnben van egy sokkal jobb étterem, az az én igazi kedvencem – vallotta be. – Egyszer majd elviszlek, ha szeretnéd – ajánlotta fel.
- Csak viccelsz, ugye? Ha finom kajáról van szó, ráadásul veled, akkor nincs ellene kifogásom – felnevetett, majd a fekete-fehér ruhába öltözött férfi felé fordult. A hely szinte zsúfolásig volt, gyakorta kell élni az asztalfoglalás lehetőségével, ha biztos helyet szeretnénk magunknak.
- Fabian Koenig névre foglaltattam egy két személyes asztalt – magyarázta az úrnak. Bólintott, majd a pulthoz sétált, hogy megnézze, melyik asztalt is kapjuk pontosan.
- Kérem, jöjjenek velem! – az étterem átlátszó, üvegablakokkal végigfedett részéhez vezetett, és még a székemet is kihúzta. Végül, miután mindketten elfoglaltuk helyünket, elénk helyezte az étlapokat, megígérve, hogy pár perc múlva visszatér.
- Annyira gyönyörű itt – suttogtam, miközben szétnyitottam az étlapot. Imádom, hogy látni az utcai lámpák fényét, az elhaladó embereket és nyári estéken még a környező táj gyönyörűségét is.
- Lehet. De én tudok valami szebbet, amit nézhetek – simogatta meg arcom mosolyogva.
- Ez aranyos – kuncogtam, majd az étlapra pillantottam. Azonnal kiszúrtam, mi is lenne most jó választás a számomra. Összehajtottam az étlapot és figyeltem, ahogy Fabian átgondolja, mit is enne most legszívesebben.
- Azt hiszem, megvan – túrt hajába, majd összecsukta az étlapot és az enyémre csúsztatta.
- Szuper – mosolyogva a pincérre pillantottam, aki vette a lapot és felénk indult.
- Mit hozhatok? – kérdezte kíváncsian.
- Én egy sonkás-sajtos spätzle-t szeretnék, és egy pohár jeges teát – lejegyzetelte apró noteszébe, majd Fabian felé pillantott.
- Egy lasagne-t kérnék, és egy kólát – a férfi bólintott, majd visszament, hogy intézkedjen ételeink és italaink ügyében.
- Az itteni lasagne nem olyan finom, mint anyué – A múltkor ő is megkóstolhatta anya ízletes ételét, így hamarosan magától is rá fog jönni erre a megállapításra.
- Senki másé nem olyan finom – mosolygott. – Bár a nagymamámé talán felvehetné vele a versenyt – rám kacsintott, majd a megkapott italába kortyolt.
- Nem tudom – rántottam meg a vállam. – Talán. De az tény, hogy a bátyáim bármikor képesek átjönni csak azért, hogy egyenek anyu lasagnejából – felnevetett, majd kézfejemet kezdte simogatni hüvelykujjával.
- Ha már a bátyáidnál tartunk… Kibékültél Bennivel? – pillantott rám kíváncsian. Bevallom, nem számítottam kérdésére, sőt arra sem, hogy Benni egyáltalán szóba kerül az este folyamán.
- Nem, dehogy – tiltakozóan ráztam a fejem, majd a poharamért nyúltam és én is kortyoltam párat. – Nem beszélek vele – jelentettem ki határozottan.
- Szerintem kellene – pillantott rám kérlelően. Jól láthatta, hogy nem csak, hogy meglepnek, de nem is nyerik el tetszésemet szavai, mert folytatta. – Nézd, ő tényleg a te érdekedben próbált cselekedni. A bátyád, és nagyon szeret téged. És te is őt – magyarázta. – Szerintem le kéne ülnöd és tisztáznod vele a helyzetet, de ezúttal nyugodtan.
- Nem, Fabi, nem – tiltakoztam. – Aranyos vagy, hogy így aggódsz értem, és tudom, hogy részben azért teszed, mert tudod milyen elveszíteni egy testvért, de amiket Bene tett és mondott, azokat nem tudom ilyen könnyen megbocsájtani. Azt hiszem, még szükségem van egy kis időre – vallottam be.
- Ahogy érzed – felsóhajtott, majd apró puszit lehelt kézfejemre. – Nem akarom erőltetni, csak szerintem ez lenne a helyes.
- Elhiszem – bólintottam.

Megváltásnak éreztem, mikor a villámról leettem az első falatot. Imádtam, az itteni ételeket, főleg most, hogy a partnerem is kiváló hozzá. És habár nem akartam elrontani a hangulatot, muszáj volt előhozakodnom egy fontos témával.
- Fabi? – tettem villám a tányér szélére.
- Igen, Kicsim? – pillantott fel. Melengette szívemet a becézés, de nem akartam ellágyulni, egy ilyen komoly témában.
- Gondolkoztál a videóval kapcsolatban? – határozottan bólintott. – És, hogy döntöttél?
- Nézd, rendőr vagyok, felesküdtem a jogszabályok betartására, és tapasztalataim alapján is helyesnek vélem, hogy menj vele a rendőrségre, de… - mélyet sóhajtott. – megértem, hogy nem akarsz rettegni életed végéig.
- Kérlek Fabian, tégy úgy, mintha nem tudnál róla – suttogtam. – Engedd, hogy elintézzem a dolgot – nem nézett rám, nem akarta megadni magát.
- Johanna, én megvédhetlek! – próbált hatni a józan eszemre, de én már eldöntöttem, mit fogok tenni.
- Engem talán igen, de nem védhetsz meg mindenkit, akit szeretek! – vetettem oda, mire elkomorult. – Kérlek, engedd, hogy a magam módján oldjam meg – megsimogattam kézfejét. – Fab…
- Nem foglak támogatni – csóválta fejét. – Ezt ne is várd. De… talán tehetek úgy, mintha nem tudnék semmilyen videóról – láttam mennyire nehezére esik ezt tenni, így még hálásabb voltam érte.
- Köszönöm – előrehajoltam és amennyire tudtam megöleltem a vacsoráink fölött. – Nagyon köszönöm – apró csókot leheltem ajkaira, majd visszaültem helyemre és folytattam az evést.
- Mikor lesz megint kosármeccsetek? – terelte el a témát. Kissé bűntudatom volt, amiért ezt pont ezen a csodás estén kellett felhoznom, de nem tűrt halasztást, és egyébként se tudtam volna teljesen felszabadulni, amíg nem tisztázzuk.
- Két hét múlva – mosolyogtam rá. – Eljössz ugye? Szeretném, ha a lelátóról szorítanál értünk.
- Mindenképpen – bólintott. Csendesen elfogyasztottuk az ételünket, majd kíváncsian fürkészte pillantásomat. – Mit szólnál, ha a desszertet valahol máshol fogyasztanánk el? – elmosolyodtam.
- Mire gondoltál? – kíváncsi voltam, mit tervez a hátra maradt órákra. Imádom, ezt a helyet, de tény, hogy nem olyan személyes, mint mondjuk kettesben lenni valahol, márpedig most is, mint ahogy általában, szívesebben lennék vele négyszemközt.
- Semmi konkrétra – félrebillentette fejét és bevetette azt az elbűvölő, őrjítően szexi mosolyát, melynek egyetlen nő se lenne képes ellenállni.
Intett a pincérnek, aki készségesen igyekezett az asztalhoz.
- Hozhatok valamit, uram? – pillantott Koenigre, ki folyamatosan tartotta velem a szemkontaktust. Próbáltam rájönni, mi járhat a fejében, de egyre csak egy szó ugrott be, és reménykedtem, hogy tévedek. Nem hiszem, hogy ennyi idő után még készen állnék rá. Egészen kicsi korom óta biztos vagyok benne, hogy valaki különlegessel szeretném, majd megtenni először, de még ha Fabian is ez a különleges ember, biztosan nem bújnék pár hét után az ágyába, akármilyen csábító is legyen az ajánlat.
- A számlát szeretném – felelte a pincérnek, miközben hüvelykujjával kezemet simogatta. – Min gondolkozol?
- Rajtad – vallottam be pironkodva.
- Ilyen nagy fejtörést okozok? – nevetett.
- Nem… én csak… hogy lehet, hogy te olyan jól belém látsz, és én mégsem beléd? – kérdezem értetlenül.
- A szakmámmal jár – simogatta meg államat. – Mit szeretnél tudni?
- Hogy mire gondolsz éppen – lehajtottam a fejem, kezdtem zavarba jönni, mintha csak egy kislány lennék.
- Arra, hogy alig várom, hogy végre kilépjünk az ajtón és hosszan megcsókolhassalak – azonnal arcára néztem, meghallva szavait.
- Miért várnál vele olyan sokáig? – közelebb hajoltam hozzá. Felkeltette az érdeklődésemet nyugodt, mégis vágytól izzó pillantása.
- Nem hiszem, hogy jó néven vennék – oldalra pillantott. Most először én is körbepillantottam a szomszédos asztaloknál ülőkön. Többségük harmincas évei fölött jár, ami annyira nem is meglepő. A fiatalabb korosztály leginkább péntek és szombat este látogat el ide.
- Mintha nekik nem lett volna fiatalságuk – forgattam szemeimet, majd azért is közelebb hajoltam hozzá és egy apró puszit leheltem ajkaira.